Vitalij Latarcev
30 Méter
Horthy István lezuhanási helyszínének felkutatása.
Horthy István repülõfõhadnagy 1942 augusztus 20-án halt meg. Míg a katasztrófa idõpontja pontosan ismert, – 05 óra 07 perc – addig a vadászrepülõgép becsapódási helye csak megközelítõ pontossággal volt ismeretes: Ilovka-Alexejevka környéke (hu.wikipedia.org szerint), vagy „70 km-re Sztaryj Oszkoltól” (ru.wikipedia.org szerint).
2012 augusztus 17-én a „Rosszijszkaja Gazeta” a következõt közölte: „Magyarországi kutatók Oroszországban megtalálták az Alexejevszkij kerületben Horthy István repülõgépének lezuhanási helyét”. Errõl az eseményrõl más újságok és honlapok is hírt adtak. A sajtó közlése szerint a lezuhanás helyét „centiméter pontossággal” kiszámították, és a feltárások már néhány perc múlva meghozták az elsõ eredményeket”.
Ezek a közlések így nem teljesen pontosak. A „gyors megtalálásnak” elõzményei voltak és, - nem kisebbítve a magyar kollégák segítségét –megvolt a maga folyamata.
Ma sokan kérdezik tõlem: „Hogyan lehetséges, hogy ön a lezuhanás helyét néhány perc alatt megtalálta?” Magam sem gondoltam, hogy ez így sikerül majd, de valóban így történt. Jobb lesz azonban, ha mindent sorjában elmondok arról, hogy miképpen született meg a kutatás terve, és mi történt közvetlenül a siker elõtt, 2012 augusztus 15-én korán reggel.
Minden az internettel kezdõdött. 2011 végén a „Trizna” honlap (trizna.ru) fóruma útján megismerkedtem Linnet bloggerrel. Csak késõbb derült ki, hogy õ Borisz Davydov Moszkvából.
Késõbb õrá hárult a magyar kutatókkal való kapcsolattartás, a dokumentumok beszerzése stb. nehézségeinek oroszlánrésze. Õ volt az, aki aktívan látogatta a levéltárakat, és ellátott engem további információval, amely esetenként gyökeresen megváltoztatta a kutatás irányát.
Ekkor irányult a figyelmem az õ, az aviatika témakörébe tartozó, pontos tényekkel alátámasztott elgondolásaira. Ezután egy párbeszéd kezdõdött köztünk. Én információt kerestem két „Boston” típusú bombázóról, amelyek 80 km-re Voronyezstõl tûntek el 1942 augusztusában. Akkor ezt a területet a magyar katonaság tartotta ellenõrzése alatt, és Borisz a közelmúltban tért vissza magyarországi útjáról, ahol magyar kutatókkal együtt folytattak kutatásokat a Vörös Hadsereg Magyarország felett lelõtt gépeirõl.
Megkértem Boriszt, tudakozódjon magyar kollégái körében, hátha van valami errõl a levéltárakban. Ugyanakkor Borisz maga is érdeklõdött azokon a helyeken, ahol esetleg magyar repülõgépek zuhantak le Voronyezs környékén.
2012 január elsejének elõestéjén az újévi jókívánságok mellett Borisz a következõt kérdezte tõlem: „A magyar kollégák szeretnének információt szerezni a magyar repülõgépekrõl. Hogy’ tudnánk nekik segíteni?” Válaszként ezt írtam: „Utazzanak ide, és végezzenek maguk kutatásokat. Nekik maguknak is biztosan vannak saját adataik.”
Néhány nap múlva új kérdés érkezett: „Utazhatnak-e magyar kutatók Voronyezsbe, és kutathatnak-e a mi kollégáinkkal együtt a repülõgépek lezuhanásának helyszínein, és egyben meglátogatnának néhány emlékhelyet, ahol virágokat helyeznének el? Ezzel együtt meglátogathatnák Horthy István gépének lezuhanási helyét is az ilovkai repülõtéren.”
Mihail Zafírov könyvébõl „A Második Világháború tengelyei. A Luftwaffe szövetségesei” (ASZT kiadás, 2003) megtudtam, hogy ilyen repülõtér valóban volt Alexejevka közelében. Akkor ez a „Voronyezsi kerülethez” tartozott. Egyes források arról írnak, hogy a repülõgép a repülõtér szélén zuhant le, más iratok szerint ez 2 kilométerre történt a fel-és leszállópályától. A kérdés az, hogy hol volt a repülõtér?
Az Ilovszkojei reptér lehetséges helyszínei.
És akkor Magyarországról megérkezett egy minden bizonnyal amatõr fénykép, amelyet egy repülõgéprõl vettek fel. Láthatók rajta a repülõgépek állóhelyeinek védõsáncai, gurulási sávok és egy kereszt egy körben. Az írás szerint ez lett volna Horthy István gépének lezuhanási helye.
Az Ilovszkojei repülőtér 1943 nyarán
Megkértem Georgij Topilszkijt, aki Ukrajnában, Nyezsin városban lakik, hogy kapcsolódjon be a kutatásba. Õ számítógépes munkákat végzett, mielõtt nyugdíjba vonult. Az utóbbi idõben többször segített nekem meghatározni a Luftwaffe pilótái által lelõtt repülõgépek koordinátáit, megkeresni az interneten különféle térképeket, fényképeket és egyéb információt.
Megpróbáltuk megkeresni a kapott fényképen látható helyet a Google térképén és egy régi nyomtatott térképen. Többféle alternatívát vizsgáltunk meg. A repülõtér helyére nézve az ilovkai területen kívül néhány más helyszín is számításba jött. Borisz Davydov is elküldte saját elképzeléseit. Egyik sem volt teljesen meggyõzõ. A téli idõ nem tette lehetõvé a helyszíni vizsgálatot.
Olyan embereket kezdtem keresni, akik kapcsolatban álltak az ilovkai térségben folytatott kutatási munkákkal. Ez vezetett el a belgorodi Szergej Petrovhoz. Küldtem neki egy térképet, feltüntetve rajta az egyes változatokat. Õ visszaküldött nekem egy térképrészletet, megjelölve, hogy hol volt a repülõtér. Azt a megjegyzést fûzte hozzá, hogy a háború óta ezen a helyen semmi sem változott.
Az Ilovszkojei repülőtér a Google Earth felvételén napjainkban
Ezzel a repülõtér fényképe elhelyezhetõ lett a térképen. Hátra volt még annak megerõsítése, hogy Szergej Petrov állításai helytállóak-e?
Borisz Davydov megkereste Moszkvában Alexej Vaszeckijt, aki talált számunkra légi fényképeket a NARA (The National Archives and Records Administration, az USA nemzeti történelmi dokumentumai) washingtoni levéltárában. A hozzánk beérkezett légi felvételek közül az elsõ 1943. augusztus 8-án készült. Ezen a repülõtér repülési területén már a Vörös Hadsereg gépei láthatók, de a repülõtér épületei még a régi helyükön vannak. A környék jól felismerhetõ tájékozódási pontjai lehetõvé tették, hogy
bizonyossággal állítsuk: ez a repülõtér helye. Ezzel az ilovkai repülõtér helyének meghatározása megtörtént.
Az Ilovszkojei repülőtér 1943-as légifelvétele a mai állapotra rávetítve.
Miután a repülõgép nagyobb méretû darabjait a katasztrófa után azonnal elküldték Magyarországra, csak arra számíthattunk, hogy itt csak apróbb alkatrészeket találhatunk. Ilyen alkatrészek minden katonai repülõtéren nagy számban voltak találhatók a harcok után. Ezért meg kellett keresni az események tanúja által egy körbe berajzolt kereszt GPS-koordinátáit. A légi fényképezést és a fényképek elkészítését kivéve, mindez Georgij Topilszkij munkája volt. Ekkor néhány nehézséggel kerültünk szembe.
A Google földtérképeinek szóban forgó helyszínrõl az ûrállomáson készült felvételei a Topilszkij által használt megfelelõ nagyítású földtérképein sajnos nem eléggé élesek. A mostani, mûholdas felvételeket nem lehetett olyan mértékû nagyításban vizsgálni, amely lehetõvé tette volna azok képeinek ráhelyezését az egykori légi felvételekre. Amennyiben pedig olyan nagyítást alkalmaztunk, amelynél a helyszín körvonalai elég jól láthatók, akkor a fénykép legkisebb eltolása is a térképen a koordináták jelentõs megváltozásával járt együtt. Topilszkij elõzetes becslése szerint a vizsgált pontok koordinátáinak meghatározásakor a pontosság tûrése 30-50 méter volt.
Idõközben megérkezett Magyarországról a Horthy István halálának helyszínén felállított emlékmûrõl készült fénykép. Megfigyeltem, hogy a létesítmény helyrajza T-alakú és felületét fehér kavics borítja. Ha kereszt is volt rajta, azt a Vörös Hadsereg bejövetelekor elvihették, de a fehér kavicsborításnak meg kellett maradnia.
Folytattuk a légi fényképen a repülõgép becsapódási tölcsérének, a keresztnek vagy az emlékmû kereszt alakú fehér alapozásának nyomait, de semmi ilyesmit nem találtunk.
Az emlékmű 1942-ben.
A következõ légi fénykép, amit kaptunk, 1943 februárjában készült. Ezt a téli felvételt azért kértük, hogy megvizsgáljuk, van-e a kereszt árnyékának nyoma a hóban.
1942 telén készült légifelvétel a repülőtérről.
A fényképen látható egy kereszthez hasonló tárgy, de árnyéka – a fizika törvényeivel ellentétben – a másik oldalra esik. Így ez a változat nem vált be.
A kereszt árnyéka rossz oldalon van.
Február elején érkezett egy új fénykép a repülõtérrõl, 1942. augusztus 26-áról. A kép nagy magasságból készült, és nem volt éles. Észrevehetõ a kereszt helyén egy különös alakú fekete folt, olyan, mint egy száraz, kiégett tarló. Törmelékek nem láthatók. Ez különös, hiszen ekkor a katasztrófa óta mindössze néhány nap telt el. A képen semmi sem látszik. A folt alatt van valami háromszögletû képzõdmény. Ez lehet egy baleset helyének nyoma, de hogy valóban az-e, nem lehet határozottan állítani.
Május elsején ismét egy új kép érkezett, amely 1943 májusában készült. Ezen – különféle foltokon kívül – a felszálló pálya mellett látható egy kereszt alakú fehér folt. Feltételeztem, hogy ez az emlékmû alapzata, de Topilszkij kijelentette, hogy ha itt egy kereszt állt volna, az zavarta volna a nagy repülõgépek kigurulását a felszállómezõbe. Bizonyításul felrajzolta a gépek kigurulási helyszükségletét. Valóban a repülõgépek szárnya beleütközött volna a feltételezett emlékmûbe.
Tehát ez az elképzelés sem lehetett helyes.
Május 4-én elutaztunk helyszíni kutatómunkára. Gluhovka mezõgazdasági település vezetõje, Dmitrij Pleskov megmutatta a repülõteret. Valóban a repülõtér teljes struktúrája érintetlen maradt, mindössze felszántották és beültették. A volt felszálló pálya mentén ma erdõvédõ sáv húzódik, az állóhelyek védõsáncait facsemeték és bokrok nõtték be. Ezzel vissza is utaztunk, hogy ezután mûszeres kutatást folytassunk.
Terepmunka közben.
Május 23-án ismét ott voltunk a régi repülõtéren. Azonnal a gépek egykori állóhelyeihez mentünk, feltételezve, hogy itt laktak valamikor a szerelõk, a mûszaki személyzet, itt lehettek a mûhelyek és talán a szállások is.
Az erdõben szünet nélkül mûködtek és jeleztek a fémdetektorok. Találtunk a mindennapi életre jellemzõ apróságokat, töltényhüvelyeket, dúralumínium alkatrészeket, szerszámokat, szekerek alkatrészeit, még csákányt is.
Kutatás a reptéren.
Azután kimentünk a mezõre. Betápláltuk a navigációs mûszerbe a koordinátákat, meglátogattuk az egyes helyszíneket, miközben detektorokkal fésültük át a talajt. Teljes volt a csalódás. Az ígéretes területeken semmi jel. Csak a felsõ rétegben van fém, többnyire hüvelyek, fõleg a légvédelmi tüzérségtõl. Horthy repülõgépérõl semmi biztosat nem tudtunk meg.
Találkoztunk Vera Dolgopolova nagymamával, aki a szegélyezõ erdõben lakik (ez az erdõkerülõk õrhelye, itt a helyi dolgozók – vadászok, erdészek -részére készült lakó-és gazdasági épületek vannak), 3 kilométerre a repülõtértõl. Õ a háború alatt is ugyanitt lakott.
Akkor 6 éves volt. Anyja tehenet tartott, és a magyarok tejért jártak hozzájuk. Felvettük videóra a vele folytatott beszélgetést. Kérdésünkre, hogy milyen volt a viszony a magyarok és a helyi lakosok között, a nagymama azt válaszolta, hogy jó volt a kapcsolat, nem volt harag, és a vevõk fizettek a tejért. Neki még cukorkát is adtak.
Május 29-én Belgorodban találkoztam Szergej Petrovval. Megmutattam neki Horthy repülõgépének közvetlenül a katasztrófa után készült fényképét. Szergej ránézett a képre, és teljes meggyõzõdéssel így szólt: „Ez a Kalinovi Szakadék (Kalinov Jar). Ott kell keresni.”
Visszautazásunkkor találkoztunk az Alexejevkában lakó Dmitrij Tkacsevvel. Õ emlékezett arra, hogy valamikor nagyon régen megjelent a helyi „Zarja” újságban egy bizonyos Vlagyimir Bahmutnak, aki Koltunovkából származott, egy írása egy repülõgéprõl, amely Kalinov Jarban zuhant le.
Maga a cikk írója sajnos már nem élt, de Topilszkij mindjárt megtalálta az interneten, hogy az írónak „A Kalinovi Szakadék titka” címû munkája még 1968-ban megjelent a voronyezsi „Podjom” nevû folyóiratban. Másnap reggel megjelentem a folyóirat kiadójában, ahol meg is találták a folyóirat megfelelõ számát. Elolvastam: Horthy repülõgépe a Kalinovi Szakadékba zuhant le. Az eseményt szemtanúk írták le. Milyen egyszerû a megoldás!
Azonnal értesítettem minderrõl Borisz Davydovot, õ pedig Magó Károlyt, a magyar kutatók vezetõjét.
Június elsején Magó Károly megírta nekünk, hogy a fényképen látható kereszttel jelzett pont valóban nincs kapcsolatban Horthy István gépe lezuhanásának helyével, és küldött egy kisebb magasságból készült légi felvételt. A képen jól látható a Kalinov Jarban levõ út és a fekete tölcsér a szárnyak kinyúló részeivel.
Idõközben Topilszkij, Jaroszlav fiam tanácsára, beszerezte a Roszkoszmosz (Oroszországi Ûrkutató) szputnyikjainak fényképeit, amelyeken a térség képe pontosan kirajzolódik. Sikerült ezeket a fényképeket összeillesztenie a Google földtérképeinek elemeivel. Ezzel a légi felvételeken szereplõ objektumok koordinátáit már néhány méternyi pontossággal lehetett meghatározni. Egyben küldött is nekem modern szputnyikok által készített kielégítõen pontos helyszíni felvételeket és megadta a kráter koordinátáit.
Kompozit felvétel légi és űrfotókból. Bal oldalon a reptér, középen jobbra Horthy istván lezuhanási helye.
Június 6-án Jaroszláv fiammal együtt elutaztunk Kalinov Jarba, és magunkkal vittünk egy navigációs mûszert és egy fémdetektort. Útközben felvettük Dmitrij Tkacsevet, aki megismertetett minket Koltunovkában a helyiség õslakójával Vlagyimir Szkripnyicsenkóval, aki 1930-ban született, és most 82 éves. Õ sok mindent látott, és jól emlékszik a katasztrófa napjára is. Megígérte, hogy megmutatja nekünk a repülõgép lezuhanásának helyszínét.
Vele együtt utaztunk Kalinov Jarba. Út közben megmutatta azt a házat, ahol valaha tiszti étkezde volt, és ahol a repülõsök összejöttek, hogy megemlékezzenek bajtársukról. Az útelágazásnál azt kérte, hogy álljunk meg, kiszállt a kocsiból, lement az út padkájára, és megmutatta azt a helyet, ahol az emlékmû állt.
Jaroszlav, aki ellenõrizte a navigációs készüléken jelzett helyet, azt mondta, hogy innen a tölcsérig még 190 méter van. Körülnéztünk: semmi nyoma semmilyen létesítménynek. Látható, hogy itt ültetvényekhez használt eke járt. Ugyanakkor az úttól kissé távolabb van egy zsinóregyenes szélû, sûrûn ültetett fenyõerdõsáv. A fák már jól megnõttek és igen gondozottak. Dmitrij Tkacsev megmagyarázta, hogy ezt az erdõsávot a hatvanas években ültették. Bekapcsoltuk a fémdetektort: jelez. Elkezdtük ásni a földet, és 30 cm
mélységben megtaláltuk egy magyar „Mannlicher” töltényhüvelyét. Vlagyimir Szkripnyicsenko, látva csalódásunkat, nyugtalankodni kezdett. Azt mondta, hogy mindenre jól emlékszik, tucatszor is járt erre, ült is a kerítés szélén, amely fából volt.
Valami nem stimmelt. V. Bahmut azt írta, hogy közvetlenül ezeken a dombocskákon lehetett összeszedni a repülõgép fém részeit. Az egyik oldalon volt V. Bahmut kiadványa, a másikon az élõ valóság. Volt egy harmadik oldal is: ha hinni lehet a a fényképnek és a navigációs mûszernek, akkor a kráter még messze van. És ekkor felmerült az a gondolat, hogy az emlékmûvet esetleg nem is a lezuhanás helyén állították fel, hanem kissé távolabb, az útkeresztezõdésnél, hogy megláthassa, aki erre átutazik.
Az õslakó ekkorra már elfáradt; kérte, vigyük õt haza. Hazaküldtük õt egy autóval, és hárman folytattuk utunkat.
Jaroszlav a navigációs mûszerrel és a detektorral, Dmitrij Tkacsev társaságában szép lassan ment fel a lejtõn a fenyõfák között, én pedig a fényképpel lent az erdõ mentén haladtam. Figyelmemet felkeltette egy kis tisztás a fák között. A tisztás szélén zöld bokor nõtt. A tisztás engem szinte hipnózisba ejtett. Körös-körül csupa karcsú magas fa, itt pedig semmi. Vajon miért van ez így? Csak egy magyarázat lehetséges. Máskor is láttunk ilyesmit. Általában minden repülõgépen van több száz liter üzemanyag és mintegy száz liter kenõolaj. Ezek egy része a katasztrófa idején elég vagy kiömlik, de nagy részük megmarad a talaj mélyebb rétegeiben. A petróleumszármazékok a talajban gyakorlatilag nem bomlanak fel. A nagy gyökérzetû növények pedig nem szeretik az olajat, ha mégis felnevelik õket, satnyák maradnak.
Jobbra középen a tisztás a fák közt.
Elmélkedéseimet megzavarta egy felülrõl jövõ örömkiáltás. Felmásztam a lejtõn. Fenn az erdõ végénél felszántott földet láttam. A fenyõfák mellett állt Jaroszlav és a mosolygó Dmitrij Tkacsev, kezükben egy darab elgörbült dúraluminium. Ez nyilvánvalóan repülõgép-maradvány, talán Horthy István gépébõl. Ez már egy kis eredményt jelentett. Az óra azonban könyörtelenül megszakította utunkat és hazaparancsolt minket.
Az az érzésünk támadt, hogy lehetõséget kell adnunk magyar kollégáinknak: tegyék meg maguk ezt az utolsó lépést. Annál is inkább, mert ez számukra egy vágyálom beteljesülését jelentheti. A talált tárgyak fényképét elküldtük Magyarországba. Megkaptuk annak megerõsítését, hogy a festékek színe megegyezik a keresett gyártmányokéval, amelyeket a repülõgépet gyártó üzemben használtak.
Hamar eltelt az a pár nap, míg iderepült a magyar kutatócsoport. Augusztus 14-én fogadtuk a voronyezsi pályaudvaron Borisz Davydovot. Megérkeztek a kutatók a belgorodi „Tüzes Ív” kutató klubból Alexej Sevcsenko vezetésével és a voronyezsi „Don” kutató egyesületbõl Mihail Szegogyin kutatási csoportfõnök vezetésével. Az ilovkai repülõtéren, az útelágazásnál ütöttek tábort.
Végül megjött az értesítés a magyar vendégektõl. Az Alexejevka közelében levõ úton fogadtuk õket. Megvolt az ismerkedés. A vendégeknek egy Alexejevkában levõ szállóban foglaltunk szállás. Ez alig 10 km-nyire volt a repülõtértõl.
Elérkezett augusztus 15-e. Elmentünk a szállodához, és konvojban indultunk célunk felé. Induláskor kissé eltévedtünk Koltunovka felé, de észrevettük és végül sikeresen megérkeztünk a helyszínre.
Mialatt magyar barátaink körülnéztek a térségben, Szása Bryzgin navigátornak, a mi geofizikusunknak átadtam a kráter fényképét és koordinátáit. Megkértem, hogy menjünk ki a helyszínre. Szerencsére a táskámban volt egy mérõszalag végszükség esetére.
Szása látszólag helyes irányba indult, de késõbb átkerült az útnak a kráterrel szemben levõ oldalára, és tájékozódását elvesztve megállt. Elõvettem a mérõszalagot, odaszaladtam Szásához. Hogy mit mondtam neki a digitális technikáról, arra már nem emlékszem. Körülnéztem: kiderült, hogy mi az általam korábban már megcsodált tisztásnak a szegélyén állunk. Borisz Davydov kezébe adtam a mérõszalag végét, és siettem elõre a tisztás felé. Emlékeztem, hogy a fényképen az úttól a kráterig a távolság 29 méter volt. A mérõszalag szerint ez 32 méter volt az út széléig. Néhány méter eltérést okozhat a szalag belógása: akkor ez 30 méter. Hívtam a vendégeket.
Nem emlékszem, melyikük érkezett elsõként a fémdetektorral. Arckifejezése szkeptikus volt, az biztos. Még egyszer hangsúlyozottan mutattam a helyre: itt kell keresni. A kutató komótosan kibontotta a fémdetektor tekercsét a földön, és ekkor tisztán hallatszott a jelzés: itt fém van!
Arra sem emlékszem, ki érkezett oda elsõnek ásóval felfegyverkezve. Néhány mozdulat, és a kezében egy darab összegörbült repülõ dúraluminium alkatrész. Erre már mindnyájan odarohantak detektoraikkal. A különbözõ hangszínezetû jelzések teljes kakofóniája keletkezett.
Kezdõdött a találgatás: Ez mind tényleg az? Igaz, hogy megtaláltuk? Azonnal rá kellett gyújtanom egy cigarettára, és le kellett ülnöm. A lábam nem volt képes megtartani.
Mondhatom, helyes a kifejezés: kõ esett le a szívemrõl.