A 24-97915-ös B-17G „Wolf Pack” Repülő erőd személyzetének története
Írta és fordította Katona József
MISSING AIR CREW REPORT: A/C #42-97915 – 429TH SQUADRON
2nd Lt. John F. Fitzpatrick, 0-761067, P. (POW)
2nd Lt. Charles H. McGhee, 0-704812, CP. (POW)
2nd Lt. Richard M. Hausler, 0-717431, N. (POW)
2nd Lt. Paul E. Sumner, 0-768194, B. (POW)
T/Sgt. Eugene J. Moriarity, 31128421, U/T. (POW)
S/Sgt. Vincent J. Martinez, 38351864, L/T. (POW)
S/Sgt. John A. Molitor, 16114611, R/W. (POW)
S/Sgt. Vincent A. Contrada, 33631109, L/W. (POW)
S/Sgt. James J. DeLutes, Jr., 33514502, T/G. (POW)
S/Sgt. Eugene F. Black, 35504813, R/O. (POW)
1944. augusztusának végére a 2nd Bombardment Group (H), már túl volt 260. bevetésén. Az Európa feletti bombázásokba 1943. április 28-án kapcsolódott be, a Chateaudun – Algéria repterére települve, ahonnan június 15-ig 27 bevetést repültek, Észak Afrikai és Olasz célpontok ellen.
1943. június 21. – július 30-a között Algériából Ain M’Lila repteréről felszállva teljesítették 51. küldetésüket is, majd újabb áttelepülést követően 1943. augusztus 4. és december 9. között Tunisia, Massiacult repterén települtek további 55 bevetést teljesítve, első sorban Olaszországi, néhány esetben Görög és egy ízben Wiener Neustadt repülőgépgyárát bombázva.
Amedolia, Italy 1943. december 14. – 1945. május 1. A bombázó kötelék Olaszországba való áttelepülésével megnyílt a lehetőség az akciórádiuszba tartozó célok bombázására.
Olasz, Görög, Német, Bulgár és Osztrák célpontok után 1944. február 2-án Magyarország is sorra került. Akkor a Tököl Repülőgépgyár a 2. Bomber Group 139. küldetése során. Április 3-án ugyanez a célpont a 172. küldetésen, április 13-án a 178. küldetés során a győri Waggon és Repülőgépgyár. Román, Olasz, Yugoszláv és Osztrák és Francia célpontok után a 210. küldetés 44. június 2-án Debrecent, a 214. küldetés június 14-én Budapestet érte. Június 27-én a 220. küldetés ismét Budapest, Július 2-án Győr a 2. BG 222. küldetése volt. Július 14-én repülték a 231. küldetést, célpont ismét Budapest, majd 27-én a 241. küldetés során ismét fővárosunk kapott. Augusztus 9-én a 248. küldetésen Győr, és a háború végéig még több ízben támadtak magyar célpontokat.
Ez a híres egység hajtotta végre a Ploesti elleni támadást is, Magyarországon olajipari célpontot csak 1945. március 14-én kap, 41 bombázó támadja a szőnyi finomítót, mely a térség egyik utolsó jelentősebb tartalékát képezte. Ekkorra a térségben jelentős számú német, magyar légvédelmi egység működött, így aznap a 20. század ismét elveszített a térségben egy bombázót és teljes legénységét.
Az alakulat a háború során összesen 178 repülőgépet és személyzetük jelentős részét veszítette el az összesen általuk repült 412 bevetés során. A 2. Bomber Group alá tartozó 20. repülő század ebből 49 gépet, a 49. repülő század 37 repülőgépet, a 96. repülőszázad 40 gépet, míg a 429. repülő század 50 repülőgépet veszített a bombázások során.
A 24-97915 gyári számú B-17G „Wolf Pack” Repülő erőd és taktikai jelzései
A 2. Bomb group jelvénye
A 429. Bombázó század jelvénye
Paul E. Sumner 2/Lt bombázó tiszt visszaemlékezése:
1944 augusztusának végére az eredeti személyzetünk számos veszteséget szenvedett, ezért harckészségünk fenntartása érdekében majd minden alkalommal különböző legénységgel repültünk.
A 263. küldetésen Hausler és én Fitzpatrick gépén találtuk magunkat. Mindketten jól ismertük Fitzpatricket és McGhee-t, együtt kaptuk kiképzésünket Dalhart-nál és az Avon Park-ban. Tudtuk, hogy jó kezek közé kerültünk, mi több aznap maga Cunningham vezette a bombázó csoportunkat.
Csehszlovákia felett repültünk, mikor a farok lövész repülőgépek közeledését jelentette hátulról. Azt válaszoltam neki, hogy valószínűleg a mi P-51 Mustang kísérővadászaink repülnek közel hozzánk. A minket eddig kísérő P-38 Lightning vadászok nem sokkal ez előtt váltak le rólunk és itt volt az ideje, hogy a P-51-esek vegyenek fel és kísérjenek hazáig minket a célponttól. Ekkor a farok lövész jelentette, hogy tüzelnek ránk. Az ellenséges vadászok két motorunkat eltalálták közvetlenül a tartályok mellet (megj. A jobb oldali 3-as és 4-es motorok voltak).
Rémülten láttam, hogy a mellettünk repülő gép törzs lövésze a támadó Messerschmittekre tüzelve egyenesen elénk lő. Megesküszöm, kilőtte a harmadik motorunkat. Úgy emlékszem egyik motorunk sem fogott lángot, és Fitzpatrick sem vitte zuhanásba a gépet. Emlékszem képtelen volt állítani az egyik motor légcsavarját és egyre inkább aggódott, nem fogjuk tudni tartani a repülési magasságot. Szerencsére több támadás nem ért bennünket.
Csakhamar teljesen egyedül maradtunk és visszafelé tartottunk a bázis irányába. Körülbelül ekkor csatlakozott hozzánk két P-51 Mustang és fedezett bennünket egészen a kényszerleszállásig.
A hátsó részben lévő srácoknak kemény perceik voltak, míg megszabadították a gépet az alsó gömbtoronytól, kidobálták a géppuskákat és rádió berendezéseket és a muníciót is, hogy ne terheljük velük a sérült gépet.
Mindannyian nyugodtak voltunk, annak ellenére, hogy elég nyilvánvalóvá vált aznap nem érünk haza. Fitzparick választási lehetőséget adott, kiugrunk ejtőernyővel, vagy a gépen maradunk. Mind elhatároztuk, maradunk.
Néhányunknak elektromosan fűthető ruhája volt, és mialatt kidobáltunk minden feleslegeset a gépből, hívtam a srácokat és mondtam nekik, hogy el ne felejtsék felvenni a cipőjüket, mert lehet hogy sétálnunk kell majd egy keveset. Egyikük visszaszólt, hogy „Hadnagy úr, kidobtam a cipőmet, miközben kidobáltuk a holmikat a gépből”. Sosem fogom megtudni, melyikük volt az, meglepődtem, mikor kapott valakitől egy másik pár cipőt.
Kinyitottuk a rádiós szoba menekülő ajtaját, ahogyan készülődtünk a kényszerleszállásra, követve a begyakorolt eljárást. Hátammal a válaszfal felé ültem, a többiek sorban a padlón ültek, a mögöttük lévő lábai között.
Fitzpatrick tökéletes hasra szállást végzett. Ahogy a repülőgép csúszott lefelé a mezőn, a gömbtorony helyén és a felső menekülő ajtón keresztül dőlt be a por, és a heves rázkódástól kibillenő ajtón át fekete por töltötte meg a rádiós szobát. Olyan hirtelen történt az egész, az első gondolatunk az volt, hogy tűz van. Az előttem lévő hét ember három másodperc alatt kijutott a vészkijáraton. Úgy emlékszem én voltam az egyetlen, aki a törzsön át mászott ki.
Mire a padlóról felkeltem, már teljesen egyedül voltam. Ahogyan kimásztam a törzs oldalán, azt gondoltam, az első dolgunk most a gép felgyújtása lenne. A gép orra felé sétáltam, arra gondolva, hogy a többiek ott vannak, fogjuk a jelzőpisztolyt, kinyitjuk az összes oxigén tartályt, tüzelünk a pisztollyal és nézzük, ahogyan a Baby porig ég.
Tökéletes hasraszállás
Meglátva a felénk tartó embereket, a kukoricatábla felé való halálos futás közben mindent elfelejtettem a gép felgyújtásának tervéről. Mivel senki sem üldözött a kukoricásban, így rövid idő múlva kimerészkedtem a mező szélére, ahonnan jó rálátásom volt az eseményekre. Előnyös pozíciómból láthattam a gépet és a tanyaházat is, amerre a többiek mentek. Rengeteg kíváncsi bámészkodó gyűlt a gép köré, míg egyenruhások nem érkeztek és helyeztek őröket a gép köré.
Mielőtt a katonaság megérkezett a helyszínre, egyszerre csak látok valakit, aki a bőr pénztárcámmal settenkedik. Néhány kíváncsiskodó a gép orrába mászott és figyelmetlenül megnyomta az orr lövegtorony tüzelőgombját. Mikor az ötvenesek süvítve kirepültek, egy ideig megtisztult a gép környéke.
Az orr az 50-es géppuskákkal
A rádiós tér mögötti nyitott menekülő ajtó
A gép őrzésével megbízott csendőr egy katona társaságában
Később, miután a katonák megérkeztek, éreztem el fogják kezdeni a kukoricás átkutatását. Így hát visszamentem a mező közepére és vártam. Hamarosan meghallottam, hogy valaki felém tart. Felpillantottam a kukoricasorok között és megláttam az egyenruhás alakot, aki az én soromban jött. Gyorsan odébb mentem vagy három sorral és fekve maradtam. Erősen bíztam a szerencsémben. A katona puskáját maga előtt tartva három lábnyira előttem haladt el, miközben jobbra, balra fordulva keresett. Legalább annyira ijedtnek tűnt, mint amennyire én voltam. Ekkor döntöttem el, hogy megszabadulok 45-ösömtől. Eltemettem a kukoricaföldben. Megéreztem, hogy ha valaki meglát, lehet hogy előbb lő és csak aztán kérdez.
Mikor Hausler, McGhee, Fitzpatrick és én végül ismét együtt voltunk abban a budapesti börtönben, újra és újra átzagyváltuk a kényszerleszállásunk előtti, alatti és utáni eseményeket. „Mi mindannyian a tanyaház irányába futottunk, mert az-az ember intett nekünk és jelezte hogy barátságos és segítene nekünk. Mikor odaértünk, beintett minket és az ebédlőasztalhoz ültetett minket. Az asztal tele volt étellel, családjával éppen ebédhez készültek. Mióta Amerikát elhagytuk, nem ettünk így, mindannyian a finom kosztot élveztük, mikor egy durva hangot hallottam mögülem. „Hands OOp – Kezeket fel!” Feltettem kezeimet a fejem fölé, ahogy a többiek is tették, egyik kezemben sertéskarajjal, másikban egy kukoricaszárral.”
A kukoricásban maradtam egész nap, egész éjjel és a következő napon is. A repülőgép és a tanyaház körüli mozgás megfigyelése kitöltötte időm legnagyobb részét. Lehetetlennek találtam az alvást. A szúnyogok borzasztóak voltak és szenvedtem a szomjúságtól. Az éhség még nem jelentett problémát, de szükségem volt vízre. A második nap végén megállapítottam, hogy a keresés a területtől távolabb terjed, úgyhogy mikor már jó sötét lett, elhagytam eddigi rejtekem.
Hausler eligazított minket a helyzetünkkel kapcsolatban és volt térkép és iránytű is a menekülési készletemben, úgyhogy eléggé magabiztos voltam, hogy eljuthatok Jugoszláviába, ahol segítséget kaphatok.
Épp a harmadik nap kora reggelén gondoltam, hogy megtaláltam a tökéletes személyt, akitől segítséget kérhetek. Nagyon öregember volt, egyedül és távol mindentől és mindenkitől. Figyeltem, ahogyan lefelé hajtja lovas kocsiját ezen a keskeny félre eső földúton. Megközelítettem, miközben mutattam, hogy amerikai repülős vagyok.
Miután kiheverte a látványom okozta hirtelen sokkot, úgy tűnt megért és intett, hogy kövessem. Úgy gondolom szándékában állt segíteni, de egy másik, sokkal fiatalabb emberhez vitt, aki a kicsi falu polgármestere lehetett. A férfi felesége a házba vitt és reggelit készített nekem. Nagyon feldúlt lettem, mikor az ablakon kinézve láttam a két férfi egyezkedését. Az öreg nagyon dühösnek tűnt mikor kocsijával elhajtott.
A fiatalabbik visszajött a házba és feleségén keresztül, aki beszélt kicsit angolul, tudatta hogy egy angolul jól beszélő emberhez visz. Előhozta lovát és járgányát és körülbelül egy órás utazás után egy kicsi városhoz érkeztünk, azt hiszem Tatának kellett lennie.
Kicsit bizalmatlan voltam vele szemben, de az eligazításon elmondták nekünk, hogy ha kapcsolatot teremtünk, ne lepődjünk meg, ha néha a dolgok különösnek tűnnek. És tényleg, egy angolul jól beszélő emberhez vitt, a helyi csendőrségre!
Azon a délutánon őrizetbe vettek és egy borzasztóan hosszú és kényelmetlen út várt rám Székesfehérvárig. Azon az éjszakán egy katonai barakkban helyeztek el, másnap reggel pedig egy másik épületbe vittek, amit úgy tűnt elleptek a Magyar Hadsereg tisztjei. Itt hallgattak ki és fenyegettek, hogy fel fognak akasztani. Röviddel később egy német hírszerző tiszt viharzott be civilben, mint a ciklon és tekintélye teljes súlyát körbehordva kivitt és V8-as Fordján a vasútállomásra szállított. Úton voltunk Budapest felé.
Egy cellában töltöttem az éjszakát, ami az előző napokhoz képest számomra hotelnak tűnt, még azt is megengedték hogy lezuhanyozzak. Másnap reggel egy busz vitt tovább vagy 20 másik szintén elfogott hajózóval egy budapesti elhagyatott börtönbe, ahol egy álló hetet töltöttem magányosan. Ugyanaz a személy hallgatott ki, aki elhozott Fehérvárról. A kihallgatás után egy nagy szobába kerültem, ahol hamarosan Fitzpatrick, McGhee és Hausler is megmutatkoztak.
Vincent A. Contrada, S/Sgt. Bal oldali törzs lövész:
263. Küldetés. Ez volt a legénységünk 8. bombázó küldetése 11 nap alatt. A hosszú, fárasztó repülések rabszolga munkájától zsibbadtak tagjaink. Az érzékeinkkel együtt tompultak érzelmeink is, ami csökkentette a csatába meneteltől való félelmünket. Ez a bevetés volt 31. harci küldetésem.
Az 1944. augusztus 29-i bevetésen az eredeti legénységből Fitzpatrick, McGhee, Moriarty, DeLutes és Contrada voltak, a többiekkel a repülőgép jobb szárnya alatt tartott eligazítás során mutatta be Fitzpatrick a reggeli sötétségben. Ők H ausler, Sumnert, Martinez, Molitor és Black voltak. Csupán idegenek egy csapata voltunk, akik csatába repülnek. Nem volt lehetőségünk egymást jobban megismerni, mert végül lelőttek, elfogtak és elválasztottak minket egymástól.
Még az eredeti legénység is viszonylag keveset tudott egymásról a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt és a tisztek és a legénységeik elkülönítése miatt. Útközben, a célpont felé különös gonddal kutattuk az eget ellenséges vadászok után, miután elértük Zágráb térségét. Innét egészen a célpontig és vissza ki voltunk téve az ellenséges vadászoknak.
Hozzávetőlegesen a céltól (The Provisor Oil Refinery Moravska Ostrava) 50 mérföldre délre lehettünk, mikor a farok lövészünk James DeLutes izgatottan jelentett a mikrofonba.
„Farok lövész a pilótának. Vadászok egy csoportja közelít a farok felől. Ellenségnek tűnnek.”
„Pilóta a farok lövésznek. Ne tüzeljetek. Lehetséges, hogy a kíséretünk.”
A Farok lövész „ munkahelye” és a gyári szám a függőleges vezérsíkon a 2nd BG jelzésével
A farok lövész üvöltött: „Hé ezek lőnek ránk!”
Német vadászok voltak mindenütt, kitört a pokol. Lehetetlen felidéznem a részleteket izgatottságom miatt.
A német vadászok befoghatatlanok és nehezen követhetőek voltak, minden irányból támadtak, próbára téve lövészeinket. Minden lövész reménytelenül le akart lőni egy ellenséges vadászt. Ez az, amire kiképezték őket.
Valamikor az elfogásunk idején a másodpilótánk McGhee elmondta nekünk, a kötelékünk másik gépe a 108-as gép farok lövésze (pilóta McCullough) eltalálta 50-es kaliberű géppuskáival gépünket a 3. és 4. motor között, miközben a manőverező ellenséges gépre tüzelt. Mindig is úgy hittem, hogy baráti tűz lőtt le minket.
Amikor Fitzpatrick stabilizálta a gépünket a 915-öst, hívta a kötelék parancsnokát vadásztámogatásért. Senki sem jött. Szerencsére ellenséges gépek sem üldöztek már. A bombáinkat gyorsan kioldottuk, jó Ég tudja mit semmisítettek meg. A pilóta ellenőrizte a személyzet tagjait is, szerencsére senki sem sérült meg. Leírta kínos helyzetünket és parancsba adta, hogy szabaduljunk meg minden felesleges holmitól, könnyítenünk kell a gépet. Parancsba adta, hogy én legyek az egyetlen a hátsó részben, akin marad adóvevő, rajtam keresztül bárkivel beszélhet.
Megkérte a navigátort, találja ki, hogyan érhetnénk el Törökországot. Lehetetlen volt. Az egyetlen kilátásunk, hogy levegőben tartjuk a 915-öst, míg biztonságosan nem landolunk, remélhetőleg barátságos területen. Könnyítettünk a gép terhelésén a páncélzat, fegyverek, rádió berendezések és az alsó gömbtorony leválasztásával. A muníciót szintén kiszórtuk.
Órám nem volt, így nem tudtam megbecsülni, mennyi idő telhetett el a 915-ös stabilizálása óta, míg Fitzpatrick végül azt mondta nekem, nem tudja tovább a levegőben tartani gépünket. Ez úgy 50 mérfölddel északra lehetett a Balatontól, Magyarország felett. Azt mondta, a legénység ugorjon ki. Megkérdeztem mire készül, azt felelte megpróbál behúzott futóval hasra szállni. Engem és a legénység többi tagját is jobban érdekelte az a megoldás, sem mint a gép elhagyása.
A legénység többi tagja a rádiós szobában felvette a kényszerleszállási pozíciót. Mivel már csak nekem volt adóvevőm, a többiek nem tudhatták, hogy tüzeltek ránk, mikor elkaptuk néhány fa tetejét. A kényszerleszállás gyors menekülési lehetőséget biztosított számunkra a törzsön át. A földnek ütődtünk, miközben keresztülrobogtunk a legelőn egy fákkal szegélyezett kukoricával beültetett mező felé.
A horizonton máris emberek egy csoportja tűnt fel, minket üldöztek, miközben mi egyenesen beleszaladtunk egy másik csoportba, akik végül elfogtak minket. Szétszóródtunk, mikor megláttuk őket, de amint közelről felénk lőttek, a földre feküdtünk.
A legénység tagjainak többségét 35-40 percen belül elfogták. Fogva tartóink közül egy folyton arra kért minket, mondjuk meg, hányan voltunk a repülőgépen. Miután tudtuk, szeretné megtudni valamelyikünk megszökött-e, sosem fedtük fel, hogy a bombázó tiszt elkerülte a fogságba esést. Híre ment, hogy Lt. Summner-t néhány nappal később mégis elfogták.
Hamarosan teherautóra tereltek és elvittek minket a helyszínről. Egy földúton haladtunk vagy 2 mérföldet, mikor a kocsi megállt és megparancsolták, hogy ugorjunk le. Egy fa alá ültettek bennünket, ami magányosan állt ezen a nagy területen, ami körbevett minket.
Hosszú, kínokkal teli várakozás után visszatereltek minket a teherautóra és Tata peremterületére szállítottak miket (hozzávetőlegesen 35 mérfölddel Budapesttől északnyugatra).
Elérték, hogy keresztül kelljen menetelnünk a kicsi városon a lakosság egésze által határolt utcákon, miközben leköptek minket és megpróbáltak keresztül törni őreinken, hogy megüthessenek bennünket. Ez nagyon ijesztő volt. Azok a civilek, akikkel itt és később Budapesten találkoztunk, tele voltak haraggal és gyűlölettel irántunk.
Végül megálltunk, valószínűleg a városi fegyverraktárnál. Két hatalmas ajtón át vezetett utunk az utcáról egy nyitott térségbe, amit egy iroda és alvó helységek öveztek. Hamarosan egy apró termetű, igen csinos idősebb hölgy jelent meg egyszerű fekete ruhában, fehér gallérral, majd hozzánk szólt. Lehetséges, ő volt az egyetlen közeli lakos, aki beszélt angolul.
Tudni akarta, ki a parancsnokunk, és „Miért bombáztuk őket?” Fitzpatrick válaszolt: „Katonák vagyunk, akik parancsot kaptak, hogy az olajfinomítók bombázásával rövidítsük a háborút. Sosem kaptunk parancsot civilek bombázására és legjobb tudomásom szerint ilyet sosem tettünk!” Ez történt, a hölgy általi kihallgatásunknak ezzel vége is volt.
Aztán egy szobába kerültünk, aminek a negyedét háló résszé alakították, két éjszakát töltöttünk itt. Az első estén néhány városi méltóság és hitveseik tettek látogatást. Mások, hogy elmeséljék, egy nagy légi csatában lelőttek 30 repülőgépet, de a háborúról általában nem beszéltek, csupán amerikaiakként voltak ránk kíváncsiak.
Emlékszem, nagyon érdekelte őket a ruháink minősége, különösen a GI csizmáink. Ezen az estén magyar gulyáslevest kaptunk, ami nagyon ízlett, éhesek voltunk. Másnap egy német tiszt hallgatott ki minket egyenként a szokásos katonai kérdéseket feltéve, amikre nem válaszoltunk. Határozottan emlékszem egy kérdésre, amit nekem szegeztek, bár valószínűleg megkérdeztek a legénység minden tagjától. „Zsidó vagyok?” Mily szörnyű. Az élet vagy halál függött a születéstől ami ellen nem tehettem. Élek, vagy meghalok születésemtől függött. Én és társaim kijelentettük, hogy katolikusok vagyunk, és a nevem olasz eredetű. Megkímélték életem, ám az ok szégyenletes volt. Ez volt az első alkalom, mikor tisztán megértettem miért is harcolunk.
A harmadik napon, augusztus 31-én korán ébresztettek, majd a helyi vasútállomásra vittek minket. Becslések szerint egy órás út Budapest. A budapesti vasútállomáson való várakozás szörnyű volt. Érkezésünk egybeesett a reggeli csúcsforgalommal, ami annyit tett, hogy az állomás hemzsegett olyan emberektől, akiknek családtagját megsebesítették, vagy megölték a szövetséges bombázások. Az őrzésünkkel megbízott katonák mentették meg életünket ezen civilek fenyegetéseitől.
Végül egy teherautó vitt végig Budapest utcáin keresztül egy öreg, elhagyott börtönépületig. A személyzet minden tagját külön cellába helyezték, én voltam az utolsó. A kényszerleszállás óta most választottak minket szét először. A farok lövészt James DeLutes-t kivéve, a legénység többi tagját többé nem láttam.
A magánzárka életem legrosszabb tapasztalata volt. Háborúban voltam, ellenséges területen, fogoly – rab, az ellenséges vonalak mögött. Tudja valaki, hogy én itt vagyok? Itt fogom tölteni életem további részét? Ennyi? Vége az életemnek? Erőért és kitartásért imádkoztam.
Vincent A. Contrada-t később a budapesti börtönből átszállították a Stalag Luft IV. háborús rabtáborba, ahol a háború hátralévő részét töltötte.
Őrtorony
Felhasznált irodalom:
-MACR # 7950
- Paul E. Sumner 2/Lt és Vincent A. Contrada, S/Sgt. Személyes visszaemlékezése
-The Second Was First, a 2. BG története
-Laborc György gyűjteményének két fényképe (korábban már a Roncskutatás oldalán bemutatott) és saját gyűjtésű fényképek