Egy elkeseredett légi harc vesztese: La-5 FN a Tápió árterében

Szerintem minden roncskutató nem túl mélyen fekvő gazdag leletre, jó időre és kevés talajvízre vágyik. Ennél a leletnél már a kutatógödör kiásásakor kiderült, hogy a talajvíz igen magas mindössze 140 cm. A La-5-ös egy csillagmotoros, faszerkezetű gép ezért számítani kellett arra, hogy becsapódáskor a motor darabjaira tört, és a faszerkezet elkorhadt a földben, azonban eddig még egy Lavocskin sem került elő Magyarországon, ezért megpróbáltuk……

A kutatás

A kutatás 2006-ban kezdődött el, három idős ember -Bábosik László, Bábosik István és Szórád Béla- segítségével sikerült a lezuhanás helyét felkutatni, és az eseményt felidézni. Laci bácsi így emlékezett arra a számára felejthetetlen napra: „azokban a napokban, amikor az újszászi templomtorony égett, láttam, hogy Újszász felől két repülőgép közeledett a tanyánk felé. Az egyik menekült, mert az üldöző gép folyamatosan lőtte. Átrepülték Újszász felől a Tápió-folyót, miközben az első gép füstölt. A tanyánk közvetlenül a Tápió-gát tövében volt. Apám kint állt az udvaron és gyorsan bezavart a házba, mert a tanya mögötti nyárfák tetejét majdnem levitte az egyik gép. Ekkor az üldözött gép – amelyen apámék látták a vörös csillagot -, hirtelen visszafordult a Tápió irányába. Ekkor már darabok hullottak le a gépről és égett is. Amikor a tanyánk felett átrepült, apám látta, hogy a pilóta kiugrott az égő gépből, de ekkor már olyan alacsonyan volt, hogy az ejtőernyője ki sem nyílt, és a gép a következő pillanatban becsapódott a földbe, ahonnan óriási vízoszlop tört fel, mivel elég szikes és lápos volt a terület. A pilóta meghalt, a sorsáról továbbiakat nem tudok, de emlékszem, hogy apám behozta a tanyába a pilóta fejhallgatóját és a gép szárnyából egy darabot, ami sokáig ott volt a tanyánk udvarában.”
Az első alkatrészeket Hegedűs Attila és Sípos Sándor kutatókkal közösen sikerült a felszínre hozni. A kutatógödör mellett az egyik gyűrött lemezen megakadt a szemem: szerintem egy La-5 vagy La-7 hővédő lemeze került elő. A háromnézeti rajzok tanulmányozása után biztosak lehettünk benne, hogy egy La-5FN roncsára bukkantunk, ami értékes lelet, mert idehaza még nem került elő ebből a típusból egy sem.
A roncs történetének kutatása a szovjet veszteséglisták, a német és magyar légi győzelmi igénylések és a szárazföldi harcok tanulmányozásával kezdődött. A kivonuló német csapatok 1944.11.10-én gyújtották fel Újszászon a templomtornyot, tehát a szemtanú által felidézett légi harc a november 10.-e utáni napokban volt. Ebben az időszakban Jászberény környékén dúltak a szárazföldi harcok, melyeket a szovjet és a magyar-német légierő intenzíven támogatott. November 14.-én, 16.-án és 17.-én voltak olyan légi csaták, amelyekben La-5-öket vesztettek a szovjet alakulatok, ezért ezeket a napokat kutattuk elsősorban. Ezekből a szovjet listákból nem tudtuk kideríteni a szovjet pilóta adatait, de Horváth Gábor kutatásai alapján valószínű, hogy a szovjet 5. Légihadsereg 279. Hadosztályának 92., vagy 192., vagy 486. ezredében szolgált. Ezekről az egységekről kevés adat maradt fenn, valószínűleg azért, mert másodlagos erőt képviseltek.
A kutatás során fontos momentum volt, hogy a légi harc –Bábosik László szemtanú emlékei szerint – kis magasságban és a délelőtti órákban zajlott. Punka Györgyel közösen próbáltuk kideríteni, hogy ki lehetett a győztes magyar vagy német pilóta. A magyar pilóták november 16.-án arattak légi győzelmet Lavocskinok felett. Debrődi György egy vegyes kötelékkel csapott össze, mert egymás után egy La-5-öst egy Jak-9-est lőtt le, a szemtanú szerint itt más gép nem volt a közelben, Pintér Gyula nem földközelben lőtte le az ellenfelét, ezért ők nem lehettek a legyőzők. Boldizsár László győzelméről sajnos nincs magassági adat, ezért a magyarok közül Őt nem lehet kizárni.
A német pilóták közül Siegfried Göbel és Heinz Ewald aratott délelőtt kismagasságban légi győzelmet Magyarország felett. Göbel esetében nincs magassági adat, ezért lehet akár alacsonyan szerzett győzelem is, viszont a JG 53 – itt szolgált Göbel – történetét feldolgozó igen részletes könyv szerint ezen a napon, szabadvadászaton voltak Szolnok környékén, de nem igazoltak senkinek légi győzelmet, van olyan lista, ahol szerepel ez a győzelem és van, ahol nem. Heinz Ewald így emlékezett vissza a november 16.-án vívott összecsapásra, melynek részletét Punka György fordításában adom közre:
Az egyik reggel Lipfert százados kísérőmmel és két másik pilótával együtt magához rendelt. A feladat: „Szabad vadászat Szolnok-Debrecen-Tokaj térségében!” …. a Tisza felett az orosz légvédelem barátságos zárótűzzel fogadott bennünket,…… Flakvalcert táncoltunk, könnyedén ide-oda csúsztatva a gépet, de azután abba kellett hagynom, mert hirtelen oldalt alattunk a napfényben tükörként csillant meg egy kabintető. Odalent, a Tisza felett, északnyugati irányon egy négygépes LaGG 5 kötelék repült velünk szembe. … Arra gondoltam: „Gyertek csak ránk! Jó messze leszünk a frontvonal mögött és nektek – ha vissza akartok térni, előbb-utóbb meg kell fordulnotok!”
Elkapott a vadászláz és élesen leborítva arra zuhantam, ahol az utolsó LaGG éppen fordulóban volt. Amellett persze ügyelnem kellett a tüzeléshez szükséges, megfelelő előretartásra. Gyorsan közeledtem a gépekhez. 250 méterről minden csőből tüzeltem, természetesen az utolsóra….. A lövedékek a törzsbe csapódtak, a gép az oldalára fordulva, vastag, fekete felhőt húzva, pörögve csapódott a földbe. Éppen örömködtem, amikor kísérőm is légi győzelmet jelentett. Csak miután átszólt: „Esau (Ewald hívójele) –gratulálok!” – örültem igazán, hiszen felülről jól láthatta a légi harcomat és megnyugodhattam, hogy mégsem veszített szem elől. Közben egy hatalmas íven emelkedtem az elhárító körre zárkózott LaGG-ok felett….. Nagy örömömre ekkor közbeszólt a német légvédelem és odapörkölt a köröző ruszkik közé. Viszont el kellett távolodnom, nehogy a mieink engem is megspékeljenek, mint azután néhány héttel később meg is történt. Hirtelen, mintha vezényszóra történt volna, az összes orosz megfordult és a frontvonal irányába repült. Mint egy keselyű zuhantam utánuk, de rakéták híján csak lassan közeledtem. Lőni kezdtem a legközelebb repülő Ivánt, de minden eredmény nélkül. Na várj csak – mondtam magamban – és oldalra húzódtam, mintegy 200 méterre. Ebben a pillanatban az ellenfelem oldalra rántotta gépét. Erre a mozdulatra, a keletre repülő oroszok részéről nem számítottam. Gyakorlatilag egyedül vállalta a légi harcot, sőt az életre-halálra szóló forduló harcot. Minden tiszteletem a LaGG-ok kötelék, vagy géppár parancsnokáé, hiszen láthatta, hogy lőttem le bajtársát néhány perccel azelőtt… „Hé, ez nem semmi, Esau” – gondoltam – „alig 100 méterrel a frontvonal felett egy orosszal kergetni egymást.” Olyan szűken fordulóztunk, hogy láttam ellenfelem sötét pilóta fejvédőjét a kabinplexi mögött. Miután, élesen bedöntve, mint a falmászók, letekertünk vagy kilenc fordulót, lőhelyzetbe kerültem, de a kellő előretartás nélkül nem találtam el. Tovább téptük a gépet. Tudtam, hogy amelyikünk túlhúzza a gépét és szárnyáról leválik az áramlás, lecsúszik és 80 méterről nincs ember, aki kivegye, vagy megfogja. ….. Ellenfelem még nem húzta túl a gépét, hanem villámgyorsan egy úgynevezett irányváltásos fordulót csinált, amely bizony akár halálos is lehet. „Esau, most neked is gyorsnak kell lenned” – mondhatta volna valaki, de még erre sem volt idő, mert már nyomtam is a gombokat és a Me fegyvereit egy rövid sorozat hagyta el. A LaGG a jobb szárnya körül megpördülve, szinte a saját farkát elérve a Tisza árterületébe csapódott és égő roncsai mintegy 40 méterre szóródtak szanaszét.
„Esau a kistestvéreknek! Lelövés! Kérdezem Rendben?” – „Rendben, rendben” –ordította a kísérőm, aki ugyan elhagyta a megfigyelő helyzetét, de most örültem, hogy volt szemtanúja a mindössze 15 lövedéket igénylő légi győzelmemnek.
A visszaemlékezésben szereplő 2 győzelemből hivatalosan csak az utolsót igazolták Ewaldnak és a kísérője igénylését sem fogadták el. Van egy figyelemre méltó hasonlóság a szemtanú és a pilóta visszaemlékezése között. A szemtanú emlékei szerint a szovjet gép átrepült a Tápió felett Újszász felől, majd hirtelen visszafordult a Tápió felé. Mivel ezen a részen a Tápió egyenes, ezért előbb egy jobb majd egy hirtelen bal fordulót írt le a La-5-ös. Az Ewald által leírt irányváltásos fordulónál először az egyik, majd hirtelen másik irányba fordult a gép és a forduló váltáskor lőtte le. Bábosik Laci bácsi pedig arra emlékszik, hogy a hirtelen visszaforduló gépről már darabok hullottak le. Ez a két momentum egybe vág, viszont abban különbözik a két visszaemlékezés, hogy a szemtanú szerint füstölt az orosz gép és folyamatosan lőtte a német, ellenben Ewald mindössze 15 lőszert lőtt el. Az emlékezet megkophat, és ne feledjük el, hogy Laci bácsi egy fiatal kissrácként nem szakértőként nézte végig ezt a nem mindennapos eseményt.

Lehetett-e Újszásznál a légi győzelem?

Ewald és kísérője a parancs szerint Szolnok környékén repült, amikor a Tisza felett légvédelmi tüzet kaptak, és ekkor tűntek fel velük szemben és alacsonyabban ÉNY-i irányon (Nagykáta-Jászberény) repülő szovjet gépek. Jászberénytől DK-re kezdődhetett a harc, mert Ewald nem támadott azonnal, hanem a szovjet kötelék után fordult, majd egy gépet lelőtt. A maradék orosz gépeket valószínűleg Jászberénytől néhány kilométerre utol érte és látta, hogy védekező körbe rendeződtek. A szovjet gépek hirtelen kiváltak a körből és keleti irányba repültek a front felé. (Ekkor a frontvonal Jászberény körül volt.) Valószínű, hogy az orosz gépek maximális sebességgel igyekeztek hazafelé, mert azzal, hogy védekező pozíciót vettek fel egyértelműen bebizonyosodott, hogy nem látták esélyét a sikeres harcnak. Ewald is írja, hogy nehezen érte őket utol, ekkor már távolodtak Jászberénytől. Kelet felé repülve biztos, hogy elérték a Tápiót Jásztelektől D-re, ez kb. 15 km a megtalált roncs helyétől. Ekkor egy gép kivált és felvette a harcot. A forduló harc viszonylag hosszú ideig tartott, ezért elkeveredhettek Újszász környékére. A megtalált gép a Tápió árterébe zuhant, Ewald is ártérre emlékszik, csak Ő a Tisza árterének gondolta. Úgy gondoljuk, hogy nagy valószínűséggel Ewald volt a győztes német pilóta. Reméljük, hogy sikerül kideríteni a szovjet pilóta nevét, ami majd igazolhatja és cáfolhatja is a felvetéseinket.

A kiemelés

A megfelelő szakhatósági engedélyek megszerzése után a repülőgéproncs kiemelését a Szolnoki Repülő Múzeum, az MH. 86. Szolnok Helikopter Bázis és a Magyar Roncskutató Egyesület kutatói közösen hajtották végre. A kiemeléshez szükséges logisztikai és technikai biztosítását az MH. 86. Szolnok Helikopter Bázis és a Szolnok Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság biztosította. Szeptember 3.-án reggel indulás előtt megnéztem az időjárás előre jelzést, ami nem sok jót ígért: keddtől esőzés várható. Három nap alatt szerettük volna befejezni a földmunkát, egy napot szántunk a leltek feldolgozására, tisztítására majd péntekre a táborbontását, a leletek beszállítását terveztük a Szolnoki Repülő Múzeumba. Útban a kiemelés helyszínére eldöntöttem, hogy két nap alatt végeznünk kell a feltárással, mert az esős időjárás elmossa a kiemelést. A gép becsapódási helye jelenleg kaszáló, ezért a kráter helye -a növényzet eltérése miatt- látható volt. A kijelölt munkaterület 4×4 méter volt. A munkát kézi ásással és a táborépítéssel kezdtük, majd a gödör környékének detektorozásával. A gyorsabb haladás érdekében nem a megszokott módszerrel végeztük a feltárást. A becsapódási kráteren kívül eső részt a markoló mélyen kiásta majd a leleteket ásóval és kislapáttal emeltük ki úgy, hogy a kitermelt földet, agyagot betoltuk a markoló által ásott gödörbe. A csapatot két részre osztottuk, felváltva dolgoztunk, aki a gödörben volt teljes gőzzel ásott, majd váltottunk. Csak egy rövid kényszerpihenő volt, mert a tűzszerészek Hadházi Sándor főtörzsőrmester és Gelencsér Imre törzsőrmester kiemelték a SKASZ- 20-as gépágyúkat és a hevedergyűjtő ládákat. Ezzel a módszerrel nagyon gyorsan haladtunk, mert este 340 centiméter mélyen jártunk. Fél 10 körül ért véget az első nap. Légrády Lajos vezetésével egész nap folyt a kiemelt darabok tisztítása, azonosítása, a munkafolyamat dokumentálása és a munkagödör szelvényezése. Ezzel megdupláztuk a tempót: dokumentáltunk és feltártunk! Este gondolkodtunk, hogy vajon milyen mélyen lesz a motor, mert a gödör alján lévő darabok még a törzshöz tartoztak. Másnap reggel borongós időre keltünk, a felhők eltakarták az eget. Tudtuk, hogy sietni kell, mert az időjárás előrejelzés nem tévedett. Egy pozitív meglepetés azért feldobott mindenkit: még nem jött fel a talajvíz, pedig egy évvel korábban a kutatógödörből sem lehetett kiszállni száraz lábbal. Az idei száraz nyár miatt a talajvíz visszahúzódott, ami nagyban segítette munkánkat. A feltárás módszere nem változott: a kráter körbeásása markolóval és kézzel feltárás. Dél körül elértük a motort és a mögötte lévő törzs első részt, mely egy nagy tömböt alkotott a köré tapadt agyaggal. Ekkorra már feljött a talajvíz, ezért beüzemelték a katasztrófa védelem szivattyúját, ami a motor kiemeléséig folyamatosan dolgozott. Meggyorsítva a tempót, a gödörben nem kezdtük el kibontani az agyagtól összetapadt tömböt, hanem a markoló körbe ásta 5 méter mélységig, majd a tömb oldala körbe lett faragva függőlegesen. Úgy gondoltuk, hogy a 63 év alatt kikeményedett agyag egyben tartja a motort és a rápréselődött darabokat. Az elgondolás jó volt, mert csak néhány kisebb alkatrész hullott vissza a gödörbe a kiemelés során. Két kötelet hurkoltunk rá majd elkezdte emelni a markoló. Szerencsére elsőre sikerült kiemelni a motort fél öt körül! A szakadó eső és az erős szél miatt nem volt lehetőség az ünneplésre, folytatódott az agyag tömb tisztítása és a gödör vízzel borított aljának átvizsgálása detektorral. Este 6-kor végeztünk a szabadég alatti munkával és az eső elől bevonultunk a sátorba. Ott folytatódott a feldolgozás. 9 óra körül volt időnk átnézni a munkafolyamatokról és a leletekről készült fotókat. Az egyik jó minőségű közeli fotón észrevettük, hogy a motor gyáriszáma át van ütve. Vajon miért? Szerdán hideg reggelre és áztató esőre ébredtünk. Az esőzéstől feljött a talajvíz, elázott minden földút, a tábor sártengerré vált. Egyértelmű volt, hogy nincs értelme maradni, ezért úgy döntöttem, hogy levonulunk a terepről. A folyópart mentén a személyautók vonultak ki elsőként egy terepjáró biztosítása mellett, majd elbontottuk a tábort és teherautóra pakoltunk mindent. A leletek feldolgozását a múzeumban folytattuk, kialakítottunk egy mosót, hogy a sár nagy részét lemossuk. Este kilencre elkészült a „teríték”, minden darabot egymás mellé tettünk a ponyvákon. Ekkor szembesültem azzal, hogy a vártnál több darabot őrzött meg a föld évtizedeken át.
Köszönettel tartozom mindenkinek, aki a kiemelésen dolgozott, vagy támogatott minket -Polgármesteri Hivatal Újszász, Honvéd Sportrepülő Klub. Egy jó csapatban dolgozhattam!

Emlékezés

Minden roncs kiemelés egy emlékezés. Emlékezés egy háborúra és annak áldozataira. Ezen az estén egy ismeretlen orosz pilótára, egy barátra, Baksa Tamás főtörzsőrmesterre és a balesetekben elhunyt tűzszerészekre emlékeztünk néma csenddel a munka végén. Tomi is a háború áldozata, mert naponta szembe nézett annak pusztító következményeivel: hatástalanított aknát, bombát – mentett életet, értéket. A roncs kiemeléseink állandó tagja volt, ahol szakmai tudása és humora éke volt a munkának. Mindenki fekete szalagot viselt a feltárás ideje alatt és a csoportképen üresen maradt a helye.

Baksa Tamás, a La-5FN kiemelés sikerét NEKED ajánljuk, nem felejtünk el soha!

 

 

Archívum