Baráti tűz Tószeg felett

Légi harcban a baráti tűz azt jelenti, hogy az egyik hadviselő fél repülője harc közben véletlenül saját, vagy szövetséges repülőgépet lő le. Az ilyen jellegű tévedések több alkalommal előfordultak a légi harcok forgatagában, de a világ repüléstörténetének egyik legsúlyosabb ilyen jellegű tévedését a szovjet légierő követte el a második világháború idején Tószeg és Jászkarajenő között.

A kutatás

Hegedűs Attilával, a Magyar Roncskutató Egyesület kutatójával 2007 elején kaptuk az információt, hogy van két szemtanú, egy testvér pár, akik tudnak mutatni egy lezuhanási helyet Tószeg mellett. Az előzetes egyeztetések után 2007. 04. 30-án felkerestük a szemtanúkat, akikkel kimentünk a helyszínre, ahol megmutatták a gép becsapódási helyét. A sétálás közben derült ki, hogy nem egy, hanem két gép roncsánál voltak kinn hajdan, melyek ugyanazon a napon zuhantak le a határban. Rimóczi Pál így emlékezett vissza: „Nyolc éves voltam, amikor lezuhant a repülőgép. Sötétedett már, tíz – tizenkét gép repült nyugat felé kötelékben, amikor egy gép megtámadta őket. Ekkor láttam, ahogy egyik nagyon füstölt, és pörögve zuhanni kezdett. A gépből egy embernek sikerült ejtőernyővel kiugrania. Másnap hajnalban kimentem a helyszínre, és láttam, hogy orosz katonák őrizték a repülőt, mert bomba volt benne. Sajnos a gépből nem sokat láttam, mert nem engedtek közel az oroszok.” Rimóczi János visszaemlékezése: „Tizenegy éves voltam ekkor. Este volt, vagy szürkület nem emlékszem pontosan. Egyszer csak hallottuk, hogy egy repülő zuhan, és a földbe csapódik. Másnap csak az öcsém ment ki a helyszínre, mert én akkor dolgoztam. Később a faluban Juhász Kálmán mesélte, hogy lovas kocsin vitte a halott pilótát Tószeg felé. Amikor elmentek az orosz katonák mellett úgy tisztelegtek a halottnak, mintha a saját parancsnokuk lett volna! Én nem tudom milyen nemzetiségű volt a gép személyzete, de a faluban azt mondták, hogy németek voltak. A légi harcban lezuhant még egy gép, ezért később elmentünk megnézni azt a roncsot is, mely a Gerje – lecsapoló csatorna hídjához zuhant. Itt is orosz katonák vigyáztak a roncsra, ezért nem lehetett közelről megnézni, de az feltűnt, hogy nem tört annyira össze, mint a másik.” Megakadt a fülünk azon a mondaton, hogy tisztelegtek a halott pilótának az orosz katonák! Először arra gondoltunk, hogy nem német volt a gép, hanem inkább szovjet. Lehet, hogy a faluban „tévútra ment” a nemzetiség megállapítása, és orosz volt a szekéren szállított halott pilóta. Ezután hazavittük a szemtanúkat, és elkezdődött a nyomok felkutatása. Egy zászlót szúrtunk le oda, ahova a szemtanúk mutatták a becsapódási helyet, és egymás mellett elkezdtük bejárni az éppen kibújt kukorica sorokat, a zászlótól indulva. A felszínen talált roncs darabok mellé egy zászlót szúrtunk, és szép lassan be tudtuk határolni a szórásmezőt. Átvizsgáltuk a megtalált darabokat, és az egyiken németül „törzsbomba” feliratot találtunk. Akkor csak jól tudta a falu németek lehettek. Detektorral sikerült kimérni a becsapódási helyet, majd összepakoltunk. Este folytatódott a dokumentumok átnézése. A Kanadában élő Horváth Gábor repüléstörténeti kutatótól kaptunk egy hosszú listát a második világháború idején hazánk területén lezuhant repülőgépekről, melyben volt egy utalás Tószegre, ahol két román Stuka zuhant le. Ezután két alkalommal kutató gödröket ástunk, mely során sikerült apró darabokat a felszínre hozni a gépből. Az előkerült darabok átvizsgálása során találtunk olyanokat, amelyek valószínűsítették a Ju-87-es típust, de egyértelmű bizonyítékunk nem volt. A szemtanúk elbeszélésében szereplő másik helyet is átvizsgáltuk detektorral, de ott nem találtunk fémet a földben. A visszaemlékezésekből tudtuk meg, hogy a feltárás helyszínét egy mocsaras, nádas rész fogta körbe hajdan, és olyan magas volt a talajvíz, hogy csak egy-két helyen lehetett átkelni. A mélyebben fekvő részhez képest a becsapódás helye körülbelül másfél méterrel magasabban van, ezért bíztunk benne, hogy ezzel nem lesz annyi bajunk, mint Újszásznál. A feltárástól azt vártuk, hogy kiemelhetünk egyértelmű bizonyítékot a gép típusára, ami bizonyítja, hogy egy ritka roncsot rejt a föld, mert a román légierő egyetlen repülőgépnek a becsapódási helyét sem sikerült eddig megtalálni Magyarországon.

A kiemelés

Az engedélyek beszerzése után kezdődött a repülőgép becsapódási helyének feltárása, mely 2009. 10. 05. és 07. között zajlott. A feltárás céljai: Bizonyítékot szerezni a gép típusának beazonosítására, és kiemelni a gép darabjait. Tószeg határában találkoztak a kutatók, majd megérkeztek az MH 1. Tűzszerész és Hadihajós Zászlóalj szakemberei is. A csapatot két részre osztottuk, majd elkezdődött a táborépítés, felhúztuk az alakulat zászlaját, és a nemzeti lobogót. A tűzszerészek a legmodernebb fémkeresők segítségével átvizsgálták a helyszínt, és kijelöltük a becsapódás középpontját, majd elkezdődött a földmunka. A markoló először óvatosan kiemelte a termőréteget, melyből kisebb alkatrészek kerültek elő. Ezután elkezdődtek a mérések és elkészült az első szint részletes rajza. Ekkor 65 centiméter mélységben jártunk, ahol látszott a gép által ütött becsapódási kráter, mely 5×7 méteres volt, és az alakja Dél-Amerikához hasonló volt. Valószínűleg a becsapódáskor a gép egyik szárnya egy árkot vágott a földbe, és ezért lett hegyesen elnyúló a nyom az őstalajban. Ebből a rétegből került elő a magassági kormány ellensúlya, mely bizonyította, hogy egy Stuka került elő! Ekkortól lett egyértelmű, hogy két személyes gépet tártunk fel, melyből a szemtanúk szerint csak az egyik ember tudott kiugrani, ezért minden lapát földet alaposan át kellett nézni az emberi maradványok, és a személyhez köthető tárgyak előkerülésének lehetősége miatt. Folytatódott az ásatás, a következő mélységi szint 110 centiméter volt, ahol már csak egy a termőföldtől sötét színű 120 centi átmérőjű becsapódási kráter látszott. Újabb hatvan centimétert haladtunk lejjebb, és a folyamatos mérésnek, és rajzolásnak köszönhetően látni lehetett, hogy a gép körülbelül hetven fokos szögben csapódott a földbe. Eddig a mélységig kevés nagyobb méretű roncsdarab került elő, a kiásott kisebb darabok a fülkéből, és a farokrészből származtak. Előkerültek műszer darabok, és a bekötőheveder szerelékei. Úgy gondoltuk, hogy azért került elő kevés nagydarab, mert a gödörből megpróbálták kihúzni a sárkány nagyobb darabjait a románok a becsapódás után, hogy ki tudják emelni a személyzet elhunyt tagját. Ennél a szintnél detektorral rámértek a tűzszerészek a feltárás terültére, és folyamatosan jelezte a fémet mélyebben. Folytatódott a feltárás, és 2,5 méter mélyből került elő a motor alatti hűtő. Ez alatt volt a légcsavar mögötti két félből álló megerősített keret, melyhez a motorburkolat csatlakozik. Újabb mérés a detektorral, ami továbbra is jelezte, hogy van fém a földben, ezért a markoló folytatta a munkát. A homokos talaj egyre vizesebb lett, majd 3,2 méter mélyen megjelent a feltárások legnagyobb akadálya a talajvíz. A markolónk már kevés volt, ezért szereztünk árokásó gépet, melynek 11 méteres a gémje, és ezzel folytatódott a gödör mélyítése. Öt méter mélyen a gödör laza fala folyamatosan omlott be, ezért nem mehetett ember a gödörbe, sőt később már a gödör peremére sem, mert volt olyan, hogy 2-3 köbméter homok omlott be. Elkezdődött egy körfolyamat, egy kanál homokot kiemelt a markoló, egy köbméter beomlott. A gödör közepén egy kanál szélességben körülbelül hat méteres mélységnél járt a markoló, de nem tudta kitermelni a beomló homokot.
Van olyan visszaemlékezés, mely szerint körbe ásták a motort, és kiemelték, de az őstalajban nem találtuk ásás nyomát, csak a motor ütötte kis átmérőjű krátert. Amikor a munkát beszüntettük a detektorok fémet jeleztek a földben, ami lehet a motor, vagy annak darabja, esetleg a légcsavar agy, de ekkor már olyan veszélyes lett volna folytatni a feltárást, hogy leállt a munka. Sajnos a motor nélkül kellett levonulni a terepről, ezért nem zárult teljes sikerrel a feltárás.
A leletek feldolgozása
A leleteket a Szolnoki Repülő Múzeumban szállítottuk. A megtalált darabok a sárkány különböző részeiből származnak, melyek közül néhányon még az eredeti festés is megtalálható. A festett lemezeket megvizsgálva a gépen az RLM színek voltak, ezért valószínű, hogy nem lett átfestve a romániai javítások során. A típus beazonosításra egyértelmű bizonyíték a magassági kormány ellensúlya, melyen megmaradt a cikkszám, benne a típusra utaló 87-es számmal. Az ellensúly értékét tovább növeli, hogy egy számsor négy tagja van rajta: 1379, az előtte lévő számok olyan töredékesek, hogy nem olvashatóak. Ezt azért nem vettük észre a kiemeléskor, mert csak akkor látható rendesen, ha bevizezzük a felületét. (Ennek oka, hogy a föld alatt a festés annyira kifakult, hogy a sötét színek összeolvadnak, de a vízben rendesen elütnek egymástól.) Találtam egy másik lemezt, mely valószínűleg a motorburkolat darabja, és szintén vannak rajta számok: 14, majd két szám töredékes, olvashatatlan, és 79. A kettőt összevonva 141379-et kaptam, mely beleillett a Ju-87D5 típusváltozat egyik szériájába, ezért valószínű, hogy ez volt a repülőgép gyári száma.

Egy tragikus történet

Szerettem volna minél többet megtudni a gép lelövésének körülményeiről, ezért megkerestem Bernád Dénes repüléstörténeti kutatót, aki nem rég települt haza Kanadából. Ő ennek a területnek az elismert szakértője, több angol nyelvű könyve jelent meg a Román Királyi Légierő történetéről. Tájékoztattam a kiemelés eredményeiről, mely nagyon érdekelte, és segítőkész volt, a történet kiderítésében. Az általa felkutatott dokumentumok alapján kiderült, hogy mi történt 1944. november 17.-én, amikor a román királyi légierő 8. Csatarepülő és Zuhanóbombázó Osztály 74. Zuhanóbombázó századának 6 gépe bevetésre indult. Először minden simán ment, mert Budapesttől délre sikeresen támadtak magyar és német célpontokat, majd visszatérőben voltak az akkori bázisukra, a túrkevei repülőtérre. A pilóták jelentései alapján egyértelmű, hogy szovjet vadászgépek támadták meg őket. (Korábban harcoltak a román pilóták La-5 ellen a Szovjetunió felett, ezért kizárt, hogy tévesen azonosították a támadókat.) Valószínű, hogy a szovjet 5. Légihadsereg 279. Hadosztályának La-5FN típusú vadászgépeivel kerültek harcba, melynek pilótái szintén nem tévedtek a típus beazonosításával, de nem ismerték fel a német gyártású Ju-87-eseken a háromszínű román kokárdát, és támadtak, pedig ekkor már szövetségesek voltak!! A románok kénytelenek voltak elhárítani a támadást, ezért védekező körbe helyezkedtek, melyet a szovjet vadászok meg tudtak bontani, és elkezdődött a légi harc, melyben mind a hat Ju-87-est eltalálták. A román repülőgépek fedélzetén két pilóta meghalt, kettő megsebesült, és két repülőgép teljesen elpusztult, négy pedig kényszerleszállást hajtott végre. A legsúlyosabb veszteséget Victor Zizda őrmester pilóta, és Constantin Pietraru tizedes lövész gépe jelentette, mert két szovjet La-5FN folyamatos támadása után égve csapódott a földbe Tószeg és Jászkarajenő között. (Ennek a gépnek a darabjait emeltük ki.) A személyzet mindkét tagja meghalt. Egy gép a légi harcban súlyosan megsérült, és Nicolae Stan őrmester pilóta, valamint Constantin Bleanda tizedes lövész súlyosan megsebesült. A légi harc helyszínét elhagyva Túrkeve felé repültek, amikor a pilóta a jelentős vérveszteség miatt úgy döntött, hogy kényszerleszállást hajt végre Kengyel mellett, a Bagimajorban. Ezt a gépet a súlyos sérülések miatt le kellett selejtezni. A kötelék többi négy gépéből egy a Gerje – lecsapoló csatorna hídjánál, kényszerleszállt Tószeg és Jászkarajenő között. (Erre a gépre emlékezett a két szemtanú.) Továbbá egy gép Tószeg mellett, egy Szolnoktól délre, 8 kilométerre, és egy pedig a szolnoki szovjet repülőtéren hajtott végre kényszerleszállást. A légi harc után egy gép sem tért vissza a bázisára. Azokat a gépeket, amelyek javíthatóak maradtak visszaszállították Romániába, mert minden darabra szükség lehetett a német alkatrész utánpótlás megszűnésével. Magyarország felett a román légierőnek mindössze 2-3 repülőgépe zuhant le, úgy, hogy a roncsai még a földben lehetnek, mert a többi román gép veszteség kényszerleszállás volt. A roncsokat minden esetben elszállították, ezért hazánkban kevés esély van a román repülőcsapatok tevékenységével kapcsolatos újabb roncsok, alkatrészek előkerülésére.

Mi volt a súlyos szovjet tévedés oka?

A Román Királyság 1944. augusztus 23-án felismerte, hogy a háború elveszett, ezért átállt, és a Szovjetunió mellett folytatta a harcokat. Korábban a román légierő felfegyverzéséhez jelentős mennyiségű német repülőtechnika került rendszeresítésre, melyeket az átállás után is bevetettek, ami komoly problémaként jelentkezett a szovjetekkel közös hadmozdulatok során. A légi harcban 1-2 másodperc alatt kell azonosítani a másik repülőgép típusát, és a háború végére már minden szovjet pilóta messziről felismerte a német gyártású típusokat. A román repülőgépeken alkalmaztak olyan megkülönböztetéseket, melyeknek az volt a célja, hogy a német gyártmányú gépek közül is viszonylag egyszerűen felismerhetőek legyenek a román repülők. Nagyméretű kokárdákkal festették le a régi felségjeleket, és átfújták fehérre a törzsgyűrűket, és a szárnyvégeket. A levegőben nem mindig van lehetőség pontosan megnézni a másik gép felségjelzését, ezért az átállás után már a Románia feletti harcokban is előfordult, hogy szovjet gépek szövetséges román repülőt lőttek le, mert német gyártmány volt. Tovább nehezítette az azonosítást, hogy a román gépeken szabvány német festés volt, ami szintén megtévesztő lehetett. A tószegi baráti tűz esetében is minden körülmény (a festés, a típus) megtévesztő volt, de ezen kívül nem találtam adatot arra, hogy az egyik hadviselő fél megtámadta a saját szövetségesének egy kötelékét, és addig tartott a légi harc, amíg a megtámadottak összes gépét lelőtték, vagy olyan súlyosan megrongálták, hogy kénytelenek voltak kényszerleszállni. Egy gyors lefolyású összecsapásban érthető, ha nem látták a felségjelzéseket a szovjet pilóták, de ebben az esetben biztos, hogy hosszabb ideig tartott a légi harc, mert idő kellett, hogy megbontsák a védekező kört, és utána egyesével lelőjék a gépeket. A Stukák könnyű prédának tűntek, a harci lázban senki sem vette észre a felfestett kokárdát?!?

Munkánk szolgáljon emlékül minden baráti tűzben elesett katonának!

Köszönettel tartozunk a segítségért és a támogatásért Punka Györgynek, az MH. 86. Szolnok Helikopter Bázisnak, a Magyar Roncskutató Egyesületnek, a Honvéd Sportrepülő Egyesületnek és a Magyar Repülők Bajtársi Egyesületének.

Magó Károly