1944. december elején a szovjet hadsereg rohamosan közeledett a Balatonakarattyától Budapestig tartó, több sorban kiépített erődített védelmi rendszer felé, és több helyen betört az első vonalba. A német hadvezetés a lengyelországi frontokról páncéloshadosztályokat küldött a veszélyeztetett körzetbe. A szerelvények mozgása kiváltotta a szovjet felderítés rendkívüli érdeklődését.
1944. december 11-én 14 óra 53 perckor magányos Pe–2-es felderítő bombázó repülőgép közeledett Siófok irányából a Balaton keleti csücske felé 5000 m magasságban, de mielőtt a célterületet elérte volna, Helmut Lipfert százados Me–109-es repülőgépével meglepte, és a második lövéssorozattal lelőtte a repülőgépet, amely a levegőben kigyulladt és lezuhant. Az égő, zuhanó repülőgépet Balatonkenese lakói is látták, és még 50 év elteltével is elég pontosan meghatározták a tragédia színhelyét.
Az Amfora Búvár Klub 1990 után – saját kezdeményezésére – felderítette a helyszínt, majd a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatósággal közösen részletes felderítési és kiemelési programot állított össze. A felderítés folyamán meglepve tapasztalták, hogy a repülőgépszárny törött vége sündisznószerű alakban a víz felszínétől alig 1,5 m mélységben helyezkedik el, amely rendkívül veszélyes a fürdőzőkre és a hajózásra egyaránt. A felderítés során nem sikerült egyértelműen megállapítani, hogy a tüzelőanyag- és hidraulikatartályokon milyen sérülések vannak. Ezért a VIZIG biztonsági okokból – a környezetszennyezés elkerülése végett – a legnagyobb elővigyázatossággal járt el.
Az ismeretek birtokában 1994. szeptember 20-án kezdődött meg a repülőgép maradványainak eltávolítása. A vízügyi szolgálat – feladatkörének megfelelően – megszüntette a környezetromboló és hajózási akadályt. A roncskiemelési munkák folyamán a kutatók különös figyelmet fordítottak az orosz nagykövetség, a helyi önkormányzat és a Magyar Veterán Repülő Egyesület kérésére, hogy a repülőgép személyzete után is kutassanak.
A feltételezés -, hogy áldozatok is lehetnek a roncsban – azért is indokolt volt, mert olyan lemezburkolatok kerültek elő az első felderítés folyamán, amelyek a pilótafülke padlózatát képezték. A roncs kiemelése után kiderült, hogy a lemezburkolat egyben a szárny törzsön átmenő burkolata is. (Ez egyedi repülőgép-kialakítás, amely más repülőgépeknél nem található meg.)
A repülőgép törzse és a kormánysíkok a roncs 100 méteres körzetének két hétig tartó kutatása folyamán sem kerültek elő. Feltételezhetjük, hogy ezeket a repülőgéprészeket az elmúlt 50 év folyamán már eltávolították, mint ahogy a nyilvántartásokban szereplő repülőgépeknek is csak részeit lelték fel. A kiemelt rész: a gép bal szárnya és egyes lemezdarabjai. A hozzá tartozó motor valószínűleg az iszapréteg aljára süllyedt.
Az 1945-ös kimutatás említést tesz egy repülőgéproncsról a jelenlegi kenesei Honvéd Üdülő és a part közötti részen, de ennek típusa soha nem volt azonosítható. A közterületen lévő maradványokat már 1946-ban elszállították.
A kutatással kapcsolatos adatok és a személyzet adatainak pontosításához nagy segítségünkre volt az Oroszországi Föderáció Nagykövetsége. Így vált ismertté, hogy a Pe–2-es repülőgép 3 főnyi személyzete a 17. légi hadsereg 39. felderítőezredéhez tartozott.
A fotókat Szilágyi Károly készítette.
Tóth Ferenc