Tóth Ferenc Árvíz- és Belvízvédelmi Központi Szervezet
Több mint 50 éve, hogy a második világháború befejeződött, és annak végső európai szakaszában Magyarország is hadműveleti területté vált. Minden háborút követően – függetlenül attól, hogy azt a háború dúlta terület lakossága győztesként vagy vesztesként élte-e túl, és függetlenül a háború után kialakuló társadalmi-politikai berendezéstől – megindul az élet normalizálódása, ami a lelki és testi sebek behegedésével, a romok felszámolásával jár. E természetes, minden békeidőszak kezdetére jellemző emberi törekvés megvalósítása során a harcokból visszamaradó roncsok értéktelen lommá minősülnek, és azokat eltüntetik, hogy a civil életnek ne legyenek útjában, hogy beépítve, vagy beolvasztva valami értelmesebb célt szolgáljanak, és egyáltalán, ne is emlékeztessenek a háborúra.
Fél évszázad elteltével azonban a föld mélyén vagy a vizek medrében megbúvó háborús roncsok már új értelmezést kapnak, és úgy tekintünk rájuk, mint a történelem tárgyi bizonyítékaira, amiket dátumokkal, tényekkel, személyek sorsával lehet összekapcsolni. Az események után 50 évvel még lehet néhány szemtanút találni, akik elbeszélése – a kellő rendszerező kritikával – a feltalált tárgyakkal és adatokkal összefüggésbe hozható. A történettudomány számára a komplex leletmentés utolsó lehetőségei ezek, amik új megvilágításba kerülve annál is értékesebbek, hogy az ilyenfajta kutatásra sokáig nem volt lehetőség.
1944. december elején a 3. Ukrán Front két hadserege jól szervezett együttműködéssel – a súlyos nehézségek ellenére, az állandó esőzésektől felázott terepen és földutakon1, a hátuk mögött az áradó Duna által veszélyeztetett mohácsi és kiskőszegi pontonhidakkal – a Drávaszabolcs és Szekszárd közötti, 120 km széles és 60 km mély hadműveleti hídfőből kezdte meg támadását a német „Dél” hadseregcsoport déli szárnya ellen, Nagykanizsa és Székesfehérvár általános főiránnyal2.
A szovjet 4. gárdahadsereg bal szárnyán harcoló 20. gárdalövészhadtest 80. gárda-lövészhadosztályának előrevetett lovas- és lövészosztagai 1944. december 3-án Tihannyal szemben elérték a Balaton déli partját.
A német „Fretter-Pico” hadműveleti csoport ellenlökésekkel igyekezett megakadályozni, hogy a szovjet hadsereg előbb érjen az épülő „Margit” védelmi vonalhoz, mint a visszavonuló védők. A védelmi vonal előterében elkeseredett harcok bontakoztak ki a földön és a levegőben egyaránt.
„Tőbb száz repülőgép bombázza a Siófok és Kaposvár környékén lévő szovjet páncélos ékeket. A falvak égnek a túlsó parton. A helyzet rémes…” – olvasható Vöröstó község plébániájának krónikájában.
December 4-én délután a német felderítés mintegy 500 db szovjet harcjármű felvonulását észlelte Marcali irányában. A német I. repülőhadtest vezetése – a kedvezőtlen időjárás ellenére – azonnal harcba vetette ellenük repülőgépeit. Mind a magyar, mind a német repülőalakulatoknak veszteségei voltak. A szovjet csapatvédelmi egységek légvédelmi ütegei egy magyar vadászgépet Nagyszokoly községtől keletre lelőttek3.
December 5-én egy Ju 88–G1 típusú éjszakai vadászrepülőgép – annak ellenére, hogy a típust nem alacsonytámadásra fejlesztették ki – felszállt, hogy az ellenséges csapatok mozgását akadályozza. Eddig még nem derült ki, hogy ezt a célt mennyire érte el, mert a repülőgép nem tért vissza állomáshelyére. (Csatarepülés folyamán eltűnt.)
Sok évvel később mesélték az idősebb helybeliek, hogy 1944–45 telén egy halálosan kimerült német pilóta tűnt fel a tó partján4. Ez az elbeszélés hihetetlennek tűnt, és a nagy kutatási terület miatt nem is látszott érdemesnek a keresés megkezdése. De ilyenkor játszhat a szerencse a kutatók kezére!
1995. július 12-én a Rendőri Ezred tűzszerész-búvárcsoportja – az aznapra második célként megjelölt területen – repülőgéproncsra lelt. Nem minden előzmény nélkül, ugyanis egy balatonföldvári horgász megadta a pontos koordinátákat a vízirendőröknek. A repülőgép típusát (Ju 88) rövid időn belül sikerült azonosítani a roncskutatásban járatos búvárok egyikének. A hajózási akadályokat és roncsemeléseket feltüntető térképeken nem szerepelt semmilyen utalás arra vonatkozólag, hogy korábban a felderített hely 1 km-es körzetében bármilyen kutatás vagy roncsemelés folyt volna. Ezért feltételezhető volt, hogy a repülőgép összes darabja fellelhető.
Az egykori iratok közül sokáig csak egyetlen olyan került elő, amely egyezést mutatott a fellelt gép adataival: „1944. XII. 5. Plattensee Ju 88–G1 714628 2Z+BR 7st.Oblt. Helmut Buder u. Uoffz. Hans Bohler vermisst Schlachteinsatz”5. Ez a feljegyzés az akkor Wiener Neustadtban állomásozó 6. éjszakai vadászrepülő-ezred III. osztályának hadinaplójában található.
A Balatoni Vízügyi Kirendeltség – a vízügy állami alapfeladatának megfelelően – vállalta a roncs eltávolítását. Úszómarkolójával egy-két nap alatt megszüntethette volna a hajózási akadályt. A lelkes kutatócsapatnak viszont nem ez volt a célja. Egy ilyen roncsnak a lehető legnagyobb darabokban, emelő hevederekkel való kiemeléséhez jelentős előkészítő munka szükséges. Az Amphora Búvár Club roncsemelési tevékenységéhez olyan módszer szükséges, amely a csoport több hetes helyben tartását igényli. A repülőgép megmentéséhez szükséges vízi járművek és egyéb eszközök hosszabb ideig történő helyszínen tartása is tetemes költséget igényel. Szponzort keresni pedig manapság eléggé körülményes. Azok levelei, akik a klub megkeresésére egyáltalán válaszoltak, túlnyomórészt burkolt vagy nyílt elutasítást tartalmaztak: „Esetleg a következő alkalommal”; „Nem illeszkedik az Alap támogatási rendszerébe”; „Nem áll módunkban”; „Éves reklámtervünket már elkészítettük”, stb.
Az előzőkkel szemben szép számmal akadtak segítő szervezetek is, akik a kiemelést erkölcsileg és adományaikkal támogatták. Elsőként a Német Népi Hadisírgondozó Egyesület ajánlott fel üzemanyag-hozzájárulást a hajóállományhoz. Ők – többek között a Magyar Hadisírgondozó Egyesület segítségével – a német véderő 54 000 magyarországi halottjából eddig 25 ezret tudtak a hősi halottaknak járó tiszteletadással eltemetni. Őket követően a Népszabadság Rt, a HIDROT Kft, a FLYGT Kft, a MAHART Rt, a Dél-dunántúli Regionális Vízművek, a Hotel Riviera és a Mechanikai Mérőműszerek Gyára jelentette be tiszteletre méltó támogatási szándékát. Önzetlen segítségük nélkül a kiemelést nem tudtuk volna végrehajtani.
A feltételek nagyrészt adottak voltak ahhoz, hogy a hajópark, a búvárok és a tűzszerészszolgálat hozzáláthasson a feladat végrehajtásához. A döntő segítséget az utolsó pillanatban Balatonföldvár város önkormányzata és a BIRAIR cég nyújtotta, akiknek külön is köszönetünket fejezzük ki.
További felderítésekre, kutató merülésekre nem volt mód, indulni kellett. A búvárcsapat a repülőgép vége körül egy hét alatt leszivattyúzta az iszapot, miközben sorra kerültek elő a leletek, amelyek a tények egybevágása alapján valószínűsítették az eredeti feltételezések helyességét.
A törzs végéből hiányzott a gumicsónak; ezzel szemben előkerült az egyik légcsavar, a szárnyborításon a német hadijel, a műszerfal, és megtalálták a leszakadt motorokat. Később megkerült a páncélülés, alatta a személyzet földi maradványaival. Július 6-án egy lemezdarabon felismerhetővé vált a gép jelzésének utolsó két betűje: BR. Bizonyossá vált, hogy ez a repülőgép azonos a hadinaplóban megjelölttel! A búvárcsapat jelentette: a repülőgép törzsvégét előkészítették az emeléshez, jöhet az úszódaru. A sajtótájékoztatóval egybekötött roncsemelés a felerősödő szél ellenére zökkenőmentesen oldódott meg.