BÁDER ÁDÁM TÓTVÁZSONYI LAKOS VISSZAEMLÉKEZÉSE 1944-45 ESEMÉNYEIRE

Közzétéve: 2014-07-24 | Szerkesztő: admin

BÁDER ÁDÁM TÓTVÁZSONYI LAKOS VISSZAEMLÉKEZÉSE

1944-45 ESEMÉNYEIRE

Pálffy Sándor írása

Báder Ádám tótvázsonyi nyugdíjas számos II. világháborús esemény szemtanúja volt fiatalemberként, melyek mára már érdekes hely és hadtörténeti információk. Ezek első részéről 2005 tavaszán hangfelvételt készítettem, melyek írásos kivonatát olvashatja most az olvasó.

A visszaemlékezések értékét növeli, hogy Ádám bácsi a legtöbb esetben első kézből, korabeli szemtanúként elevenített föl eseményeket, pontos idő, név és helymeghatározásokkal.

A beszélgetés a Tótvázsony körül 1944-45-ben működő légvédelmi ütegek és a Veszprém-Tapolca műút északi oldalán települt egykori német tábori reptérrel kezdődött.

- Bofors légvédelmi ágyúk is voltak telepítve a falu körül, kettő üteget tudok, egy volt a tótvázsonyi elágazónál, egy pedig a csárda alatt az akácos részén, 4-4 löveggel voltak ott. Ezek magas lövésűek voltak, a honi légvédelemhez tartoztak. Ezek a reptér védelmére voltak ott. Voltak pici gépek is ott 3-4 csővel, ezek is ott voltak állványokra fölszerelve.

Ezek a reptértől milyen távolságra voltak?
Az ágyúk? Ó, azok voltak messzebb is, a reptértől 5-600 m-re is.
Akkor térjünk vissza egy kicsit arra a repülőgépre, amit tetszett említeni, hogy lezuhant. Az merre, és hogyan történt?
Ezt az eseményt azért tudom, mert láttam. Láttam leesni a gépet. A német gépek jöttek haza bombázásból. Egy amerikai gépcsoport 8-10-15 gépből álló raj jött. Ezek a németekkel összetalálkoztak ott, és akkor lőtték ki ezt a német repülőgépet. Akkor azt hiszem, az amerikaiak hármat lőttek ki, de egyet tudok, hogy hova esett. Azt láttam is leesni. Aztán odébb is voltak, de azt már nem tudom hová estek.
Három német gépet lőttek le?
Alighanem. Ezt nem állítom pontosan, de egy biztos volt. Légi harc is volt.
Ez mikor volt?
Ez időben volt 1945. március 25. előtt 4-5 nappal.
Üldözés közben lőtték le?
Láttam lezuhanni, égett, és füstölt.
A pilótával mi történt? Nem tetszett látni ejtőernyőst?
Nem, röviden, alacsonyan ment le. Nem mehetett magasabban, mint 120-150 méter.
Egymotoros gép volt?
Igen, egymotoros.
Lehetett látni azt is, milyen felségjel volt rajt?
Lehetett, fekete kereszt volt rajt.
Akkor nem fehér?
Nem.
Mert a fehér kereszt a magyaroké volt. Veress D. Csaba egyik publikációjában (VMMK 1980) egy Tótvázsonynál lelőtt magyar vadászgép (Dóra Ambrus gépe) látható, melyet már a földön az amerikai gépek több rácsapással végiggéppuskáztak. Az Ön által említett gép lezuhanása merrefelé volt?
Ez a tapolcai műút északi oldalán és a reptértől mintegy 50 méterre esett le.
Akkor a reptérhez közel?
Hát magára a reptérre esett le.
Ez a terület most legelő lehet?
Most is az. Van ott egy kis erdősáv, mi csináltuk, fekete fenyves. Akkor is megtaláltuk (ti. a gép roncsait), mikor csináltuk a pásztát a csemetéknek, de ennek van ám már 30 éve, de azért meg tudom mutatni.
Valóban, mert ha egy gép lezuhan, annak darabjait teljesen összeszedni nem lehet.
Apró darabok biztosan maradtak ott. Nálunk is lakott – mondta édesanyám – két német pilóta, és azok is röpködtek harci gépekkel. Aztán az egyik, amikor jött haza, mondta, hogy lelőttünk máma egy gépet a Balaton fölött. Beleesett a Balatonba. Olyan boldog volt az a német, emlékszem rá.
Mi volt a neve?
Hát a keresztnevét tudom csak, Karl. Olyan pici kis német volt, olyan 160 cm körüli. Boldog volt, hogy lelőtt egy ruszki gépet, és a Balatonba esett le. Persze elmesélte apámnak, anyámnak, mert megértették egymást.
Az előbb említett lezuhanási helyszínt azért szeretnénk felkeresni, mert a típus is érdekelne minket.
Focke Wulf lehetett, mert ezen a reptéren Messerschmitt kevés volt, zömmel inkább Focke Wulfok. Egyszer emlékszem, karácsony táján lehetett egy nagyon nagy Gigant hatmotoros gép (német szállító) kényszerhelyzetből itt szállt le. Ezt személyesen nem láttam, de erről tudok. Ez tudott vinni tankot is, lovat is, meg mit tudom én mennyi személyzetet.
1945-ben a front idején hány éves tetszett lenni?
16 éves.
Jól megmaradtak ezek az emlékek, jól bevésődtek.
Engem valahogy érdekelt ez, itt-ott él még egy barátom, egy kortársam, vagy hogy mondjam ezt? Voltunk vagy 25-en, de már csak ketten vagyunk. A többiek nem nagyon tudnak semmit, vagy nem érdekli őket. Én azt is meg tudom mondani, hogy ott, ahol találkoztunk (Tótvázsony és Pécsely közötti műútnál), ott ahol egy légelhárító löveg is volt, oda lett két német katona eltemetve. Hogy hova, azt meg tudom mutatni most is. Be van nőve bozóttal, és az egyiknek a neve volt Ludwig Madel, mert tettek fejfát is, a másikét azt nem tudom. A Ludwig Madel, az egy fura német név volt, nem volt nehéz megjegyezni.
Egy Ludwig Madel nevű német katona és ismeretlen bajtársának nyughelye

Ezen a helyszínen robbanásból eredő vasdarabokat mi is találtunk a felszínen.
Ott volt egy löveg is, hogy hova lett, azt nem tudom, de nem messze a lövegtől (délnyugatra) ott volt az erdőben sok német lőszer szétszórva. Ez a terület ma már be van kerítve, mert valaki megvette – most ez az új világ van. A munkatársaimnak mondtam, hogy ott vigyázzanak, mert ott találhatnak még bombát is.
Gödrökbe voltak beásva?
Nem, csak úgy a felszínen. Ott még most is vannak. Nincs messze a köves úttól. Ott a favágók is találtak.
A lőszerek faládákban voltak, vagy csak úgy kidobva?
Azt nem tudom megmondani, hát nem voltak azok ládákban, annyi minden el lett szórva. Tudnék mutatni olyan helyet is, ahol ládákban voltak, talán nekem is van azokból a ládákból egy. Amit elhoztunk, tele volt ekrazittal, teljesen tele. Jól lezárva, és ilyen zsírpapírban volt, azzal volt védve. Ezt az egykori tábori reptértől Veszprém fele 500-600 méterre találtam egy murvabányában. Ezt is meg tudom mutatni. Az ekrazitot kiöntöttük, mert jó ládákban voltak, ugye.

Az ekrazitos ládák lelőhelye, Tótvázsonytól északnyugatra

A láda érték volt, most is érték még azért, mert ott a reptéren a németeknek a lőszereik mind ládákban voltak. Aztán úgy vitték a repülőkhöz. Az ott lévő repülőgépek hasán kettő és fél mázsás bombákat is vittek, a két oldalán volt még két bomba, azok lehettek vagy 50 kg-osak. Mindegyik szárny alatt volt kettő.
Milyen színűre voltak a gépek festve akkoriban?
Szürkések.
Volt rajtuk sárga csík vagy különlegesebb festés?
Nem, csak a fekete keresztre emlékszem.
Azt lehet tudni, hogy időben mikortól meddig működött az a reptér?
Ez lehetett vagy 1944 novemberében. Akkor ki kellett menni nekünk civileknek – leventegyerek voltam én akkor – minket el tudtak kapni légvédelmi figyelésre, légoltalomra, hétszentségre. Volt három korcsoport levente, a nagyobbakat már elvitték katonának, az első, a kicsik, minket vittek oda, ahova kellett: rádió mellé, harangtoronyba, riadóztatni, egy hullát elásni, ez mind a mi teendőnk volt.
November végén jöttek ide a németek?
Igen. December elején kezdtek el úgy igazán jönni a harci gépek. Azt csinálták este, mikor megérkeztek, szétszóródtak itt-ott a legelőn, bokor közé rejtve, fedve, ha esetleg támadás éri őket, géppuska vagy valami, nehogy egy helyen legyenek sokan. A gépek voltak egymástól sokszor 500 méterre is, el voltak bújva, szétszóródva.

Németországban leventeként mit kellett csinálni?
Elvittek innen 1945-ben, a jutasi állomáson (Veszprém) tettek vagonba minket 15-16-17 éveseket. Kiraktak minket Aegerbe (?) egy északnémet városban. Adtak egy ilyen kis cetlit, egy kártyát. Magyarul volt írva (személyes adatok és rendeltetési hely, úti cél megjelöléssel). Elindultunk a délutáni órákban, 1-2 óra körül Herend felé, aztán Németországba. A kártyára oda volt írva, hogy a német légierő kisegítésére megyünk Németországba, aztán ott voltam 3 hétig.
Mikor értek haza?
Megszöktünk, hazajöttünk, lehettünk 16-an. Hazafelé olyan szerencsénk volt, hogy az nem igaz. Március 6-án jöttünk el a laktanyából Bécsből, ahol elszállásoltak minket. Mindig olyan borongós, csapadékos, ködös idő volt. Nem tudtak az amerikaiak jönni, nem tudott az ellenség bombázni. Nem tudtak harcolni a levegőben. Hazajöttünk március 8-án délután 4-5 óra felé.
Milyen munkát csináltattak ott kint a leventékkel?
Hát először elvittek minket Aegerbe, nem tudtak bennünket továbbvinni. Hogy miért nem, azt nem tudom. Volt velünk egy öreg nyilas, az intézte a dolgokat, ott leadni minket, stb. Ott nem fogadtak el bennünket, vissza kellett jönni Münchenbe, 400 km távolságra. Münchenben, ott emlékszem, ki kellett szállni a vonatból, égett München, át kellett menni rosebb tudja alagúton is. Mentünk gyalog éjjel, lángok csaptak ki az ablakokból, láttuk azt a sok rombadőlt házat. Átmentünk, aztán átvittek minket Neubiegenbe, ahol egy reptér volt. Egy ilyen – hogy mondjam milyen reptér – még kezdetleges sugárhajtású repülőgépek reptere. Kezdetlegesek voltak, ott láttam ilyeneket először.
Bajorországban volt?
Bajorországban. Ott állandóan légiriadó volt, éjjel-nappal. Közel volt már a front, akkor márciusban. Magyar volt a parancsnokunk, egy Vértesi nevű Zucksführer, szakaszvezető. Sorba állítottak bennünket, mint leventéket, hogy sorakozó vagy stb., aztán ottan vezényszóra links und rechts alaki kiképzés, ami háromszor történt meg. Csajkába kaptunk mittag – és abendjegyet (ebéd és vacsora). Sokszor ezeket megkaptuk, de nem tudtuk felhasználni, mert menni kellett ki az erdőbe. Erdei része is volt ennek a reptérnek. Minket kiképeztek volna, csak ehhez már a háború rövid volt, és nem lehetett. Mi ki lettünk volna képezve a német légierő pótlására, és az alacsonyan támadó repülőgépek ellen kisgéppuskákra, tekerhető, 3-4 csövű gépágyúkra. Így nem lett a kiképzésből semmi. Ott voltunk mink három hétig, aztán megszöktünk.
Hogy sikerült átvergődni az egész utat?
Nem is könnyen ment, de micsoda óriási szerencsével. Elmesélem ezt is. Ez úgy történt, volt egy térképünk nekünk, gyerekeknek. Mindannyian afféle gyerekfélék voltunk, nem volt közöttünk egy értelmes. Az öreg nyilas volt, de az is leadott bennünket Münchenben, aztán elutazott haza, visszament. Mi meg ott maradtunk, 60-70-en lehettünk, mind falubeliek. Hát ott szándékunk volt, hogy megszökünk, s otthagyjuk a németeket. A németek még harcolni akartak, más szellemű nép volt, mint a magyar hadsereg. Ezek az SS-ek fantasztikusan harcias banda volt ám! Hú! Hogy milyenek voltak a németek? Voltak itt ezeknek a Fucke Wulfosoknak repülőseik, akik itt laktak a faluban, Barnagon is, Nagyvázsonyban is, itt aludtak a házaknál, szállást kaptak a civilektől. Volt köztük olyan, egy Schmidt nevezetű főhadnagy, megy egy Schultz nevezetű, hogy betegek voltak, elmehettek volna pihenőbe, de ők nem betegek – mondták – repülni akarnak. Még úgy is repültek! Nem számított ott semmi sem, csak a front, a front, és az ellenség. Ezek ilyen szellemű emberek voltak. Akkor is repültek, ha betegek voltak. Elnéztük, hogy ott Münchenben is a 4-5 emeletes nagy háztetőkön nők rakták a cserepeket. Hát néztünk, hogy ilyen nincs itthon. Mennyire másabbak azok az emberek! Még azt is meg kell mondanom, hogy ott álltunk sokszor a konyhán, és nem lehetett enni, mert jött a vijjogás (légiriadó), és ki kellett menni az erdőbe, ahova kivezényeltek mindenkit. Mink abban az időben gyereknek számítottunk ugye a létszámban, azt nem mondom, hogy bőségesen volt, mert nem volt sok a kaja, de ami volt, az pontosan és mértékletesen. Akár bombáztak, akár nem, akkor is volt kajánk.
Hol laktak kinn Németországban? Faházakban?
Egy tornateremben. Neubiegenben volt a röptér, ott voltak német katonanők is, de azokkal mi nem érintkeztünk. Mink egy tornateremben laktunk, ahol a tornaszerek mellett voltak priccsek, és azokon aludtunk. Ja, visszakanyarodok, hogy is jöttünk haza. 1945. március 6-án reggel háromnegyed öt körül mentünk el, mert ott hajnali ébresztő volt. Előtte kimentünk havat lapátolni. Kimentünk szépen a kapun, és ráálltunk egy vasúti vágányra, ami a laktanyakapu előtt elvezetett. Nem tudtuk, hogy hova vezet, mert nem volt térképünk. Egy nagyon rossz, régi, vacak térképen ismertük ki magunkat. Hát abból az elgondolásból indultunk, hogy kimegyünk innen abból a tornateremből, és ezen a vasúti vágányon addig megyünk, amíg egy állomáshoz nem érünk, mert ez valahova egy állomáshoz kell, hogy vezessen. Ez volt a mi elgondolásunk. Hát úgy is volt, hát kérem szépen. 5 órakor indultunk. Az volt a szerencsénk, hogy egyenesen mentünk, mert mehettünk volna jobbra is. Az vezetett be az erdőbe messzebb, biztos valamilyen raktárakhoz vezetett. Odaértünk München-Südbahnhofra, már világosodott, világos is volt. 8 előtt vagy 10-15 perccel értünk oda. 8 órakor indult egy vonat Bécs felé. Német pénzünk volt, civil ruhában voltunk. Volt köztünk olyan, akiknek adtak katonai ruhát, be is voltak öltözve, de azok nem jöttek velünk el.
Német katonai ruhát?
Német, Feldmarsch ruhát. Kékesszürke. Aztán akkor izé, 8-kor indul a vonat. 16-an voltunk, két kis fülkét elfoglaltunk. Beültünk, aztán indult a vonat. Akkor még üres volt. Nem volt bombázás, bár féltünk, mert mindig jó időben bombáztak. Aztán mentünk is egészen Bécsig, odaértünk estefelé Bécsbe. Egyre többen lettünk a vonaton, alig volt már hely. Mindenfelé álltak, nekünk szerencsénk volt, mert bent ültünk a kabinokban.
Ellenőrzés nem is volt Bécsig?
De volt, csak ha jött német, mert a németek is ellenőriztek, de volt magyar is.
Magyar is?
Magyar is, igen.
Ezek csendőrök voltak vagy katonák?
Hát … azok civilnek néztek ki, de találkoztunk egy tábori csendőrrel Bécs-Westbahnhofon, Nyugati-pályaudvaron, ott találkoztunk. De mindegy, estefelé értünk Bécsbe, 4 óra körül lehetett. Beérünk, kiszállunk a vonatból, sejtettük, hogy hogyan kell mindent csinálni, de csak sejtettük, nem tudtuk. A Nyugati-pályaudvarról nem lehet csak olyan könnyen átmenni a Keletibe. Át kellett volna villamossal, de azzal nem lehetett, mert össze volt minden bombázva, mint a hétszentség. Világítás se volt, semmi se volt. Na mindegy, odáig elérkeztünk, nem volt semmi baj. Németek és magyarok is jöttek ellenőrizni, ha németek, akkor magyarok, ha magyarok, akkor németek voltunk. Nem tudtak igazoltatni. Egyszer SS-ek azt mondták nekünk, hogy fejekkel lesz kikövezve valamilyen utca, ahol akkora harcok folytak egy német városban, ahova most ők mennek, olyan csata fog ott eldőlni, na majd meglátjuk. Ez nem is volt érdekes nekünk.
De akkor még ők mindig hittek abban, hogy ők megnyerik a háborút.
Hoho, ott nem volt olyan, hogy valaki meg akart lógni, vagy nem akart valamit megcsinálni, esetleg parancsot akart megtagadni. Ilyesmi nem volt. Nő vagy férfi, vagy akárki legyen, mindenki csinálta a dolgát. Láttunk fagázas autókat még München utcáján. Azzal fűtötték őket, mert benzin akkor kevés volt. Ilyen fagázos kis kocsik mászkáltak. Bécsben azt mondja egy tábori csendőr, aki ott ólálkodott körülöttünk, ti meg hunnan gyüttök-aszondja. Magyarul. Hát azt mondtuk, szétbombázták a szerelvényünket, most vissza vagyunk irányítva Pápára. Ez volt a mentségünk.
Ez nem is volt igaz.
Persze, hogy nem. Hát meg akartunk szökni, mindenáron hazajutni.
Nem kérdezte, hogy milyen alakulathoz tartoznak?
Na aztán volt ám egy kis cirkusz is abból később. Ugye ez a katona, ez a tábori csendőr szerzett nekünk vacsorát meg egy szálláshelyet. Kötelessége volt-e vagy nem, azt nem tudom. Ez olyan tábori csendőr volt, akinek a simléderes sapkáján volt a kakastoll. Nem az a nagy itthoni, olyan volt ez. Aztán odament velünk, ott volt egy német konyha nem messze, ott kaptunk egy kis fekete kávét, kenyeret. Az volt a vacsora, ott a konyhán. Abba a laktanyába, ahova kísért bennünket, voltak sebesült, lábadozó SS-ek is. Ez még mindig Bécsbe volt, szombat este meg éjjel is. Akkor ott aludtunk, de hát benéztem egy-két helyiségbe, botoztak, sántikáltak emberek erre-arra, lábadozók voltak. Nem volt ott rossz idő, melegnek meleg volt, de minden tetves is volt. Ilyen helyen, ennyi embernél előfordul. Ugye a háború vége fele volt! Aztán volt, aki bent aludt, én nem aludtam benn. Alám tettem a cuccaimat, a pokrócot, ami volt, aztán kint aludtunk a folyosón, ahol hidegebb volt. Hát akkor azt mondta ez a tábori csendőr, hogy reggel 8 óra körül távozzunk innen. Hát, jól van. Jött is úgy, ahogyan megmondta. Találkoztunk magyar katonákkal ott Bécsben. Lesz ezekből hunyadista elég – mondták. Ez a tábori csendőr vezetett ide-oda bennünket. Akkor ott – kérem szépen – elmentünk egy nagy sárga laktanya előtt is, ez mindenhova elkísért bennünket, meg rendezkedett. A nagy sárga laktanyában magyar parancsnokság volt. Elmondtuk, hogy mi történt velünk, mikor ezt kérdezték. 16-an voltunk még akkor, akkor kettőt behívtak, nem egyszerre. Mi a folyosón várakoztunk, aztán ellenőrizték, mi a helyzet. Így ketten egyformán mondták, hogy Münchenből jövünk, Pápára megyünk, szétbombázták a vonatunk. Szóval egységes volt a duma. És akkor vége volt, elengedtek. Papírokat megkaptuk, el se vettek semmit, nem is adtak semmit. Hát most onnan át kell menni ugye az Ostbahnhofra, ahonnan indul a vonat Magyarországra. Valahogy átbotorkáltunk, hát kérem a Keleti-pályaudvaron találkoztunk SS-ekkel. Bácskai SS-ek voltak, voltak tán húszan, volt köztük egy idősebb faszi, szakaszvezető, az volt a parancsnokuk. Megkérdeztük, hogy hova mennek, és hogy elmehetünk-e velük. De elmehetünk, mondták. Azt mondták, ők csak Győrig mennek, de azért elmehetünk. Nekünk Győr is jó lesz, rosebb ottegye, mégse maradjuk Ausztriában. Hát elmentünk, a vonat meg ment Veszprémvarsányig. Ők Győrben kiszálltak, mi meg elmentünk Veszprémvarsányig, ahol a végállomás volt. Mentünk valamennyit gyalog, megállítottunk egy kocsit – egy teherkocsit persze – aztán, hogy hova akarunk menni – mondtuk – elvisznek bennünket, de gyorsan, gyorsan fölszállni, mert nekik valahova nagyon gyorsan kell menni – mondta az egyik német. A front felé mentek. Aztán földobált bennünket, Jutasnál kiszálltunk. De akkor már nem egységben mentünk szépen, hanem össze-vissza cikcakkban Jutasból Veszprémbe. A nyilasok meg mellettünk mentek lovaskocsin, karabély puska meg náluk volt. Ismeri a magyar karabélyt?
Igen.
Ez egy rövid csövű, az volt náluk, karjukon a nyilaskereszt, két-három kocsival mentek föl. Nem volt ám személyautó, lovaskocsival mentek föl. Mi meg ott a járdán húztuk a fülünket, és hát ilyen megszaggatva, sántikálva, rosszul menve mentünk föl Veszprémig.
A város az milyen képet mutatott? Bombázások látszottak?
Akkor még nem.

Találkoztunk egy emberrel a tapolcai út vége felé, magyar katona volt az, ott szolgált a laktanyában. Kérdezte: Honnan gyüttök? Ismertük egymást. Megszöktünk, hazamennénk – mondtam. Húú, rossz a helyzet itthon – mondta. Nem tudtunk mit csinálni, elmentünk szépen gyalog haza Veszprémből. 13 km. Estefele hazaértünk. Hát aztán akkor hazaérünk, megtudták a nyilasok, mert itt volt a faluban a Nyilaskeresztes Párt egy szervezete. Akkor azt mondták a nyilasok, falhoz kell állítani, agyon kell lőni őket, szökevények.

Ezt már itt mondták a faluban?
Itt a faluban mondták. Voltak 8-an, 10-en ilyen nyilas-tagok, helybeliek.
Hát ez hogy lehet, hogy saját falubeliek ilyet mondanak?
Hát pedig ezt mondogatták.
Igen, és akkor mi történt?
Hát ez volt március 8-án… Akkor mondták, hogy agyon kell bennünket lőni, aztán valahogy mégse csinálták. Március 15-én este megjött a bombázás, megbombázták a falut. Megszűnt minden törvény, meg lehetőség, az emberek szerte-széjjel mentek. Nem mentek le a röptérre. Aztán az emberek nagy része a szőlőhegyekbe hurcolkodott, volt, aki a rokonokhoz ment. Úgyhogy a rend, a törvények megszűntek, számunkra nem volt már veszély.

1945. március 26-án délelőtt felmentünk az ún. Sima- hegyre, ahol egy német géppuskást meglőttek. Egy bokorból vércsíkok jöttek ki egy gödörig, ahol már valaki eltemette. Mi később érkeztünk.
Ezt az egy embert temették el ott?
Ezen én is gondolkodtam már, hogy egyedül volt-e ott, mert egy lőszeradogató vagy kisegítő kellett, hogy vele legyen. De ott csak egy volt. Arra is emlékszem, ahogy ott másnap bámészkodtunk, ott annyi kilőtt hüvely volt. Én pontosan tudom, hogy hol volt az a sok hüvely, majd megmutatom, ha felmegyünk a gerincre. Megmutatom, hogy hunnan volt a lövés, és akkor ő merrefele lőtt. Azt is meg tudom mutatni, nem felejtettem el, hogy honnan a bokorból futott ki az a vérző katona. Nézegettük, hogy minden csupa vér volt a futóárok körül dél-délnyugati irányban. Volt ilyen futóárokféle. Hogyha ott jobban széjjelnéznénk, megtalálnánk, csak be van nőve kökénybokrokkal.
Mennyi távolságra voltak a kilőtt hüvelyek a halottól?
200 méterre. Lehetett látni, ahol feküdtek és lőttek a katonák, több zsáknyi kilőtt hüvely is volt. Ilyen lövészteknőféléket lehetett látni. Nagyon jó kilövése volt, mert Pécsely és Tótvázsony között volt egy útelágazás, ezen ő átlőtt. Ha látja az oroszokat a hegyoldalról jönni, akkor lelövi őket. A másik dombról lőtt azokra rá. Hüvelyek még lehetnek ott, ezt meg tudom mutatni, hogy hol volt. Ez egy SS-katona volt, megtaláltam a mellete lévő övcsaját, melyen „meine ehre heist treue” olvasható. A mai napig megvan.

Az ún. Sima-hegy, melynek fennsíkján valószínűleg még ma is ott nyugszik egy német utóvéd géppuskás

Tudok mutatni egy olyan helyszínt, ahol egy orosz feküdt. Szőlőrendben feküdt benn, nem volt eltemetve. Ott feküdt bent a rendben, és a Balaton felé nézett, erre is emlékszem.
Nem is volt eltemetve?
Nem, akkor még nem.
Milyen ruházata volt?
Az a köpenyféle, köpenyben volt. Lábszártekerős csizmája is rajtvolt.
Tarisznya vagy fegyver vagy bármilyen tartozék volt még körülötte?
Nem, csak maga az ember. Ez a Tótvázsonytól délnyugatra lévő Sima-hegyen általunk talált halott SS-géppuskástól nyugatra kb. 400 méterre.
Aztán azzal az orosszal mi történt?
Azt aztán eltemették, de nem úgy temették el, ahogy feküdt benn a szőlőben, hanem kivitték a szőlő végébe, ahol voltak szilvafák.
Azt tetszik tudni, hogy körülbelül hova tették?
Tudom. Azt, hogy onnan elvitték-e később, azt nem tudom. Itt is voltak, a templomtoronyból dobtak le állítólag 3 oroszt a németek. Ott feküdtek a templom lépcsőjén, ezt én nem láttam, de hogy ez így volt, az biztos. Azt láttam, amikor kiszedték őket, ott a templom előtt van egy kereszt és egy kertszerű, bekerített rész, és abba ásták el őket. Mikor kiszedték onnan őket, az volt 1949 tavasza – áprilisa, s elvitték a temetőbe. Azt láttam, azokat a csontokat, azokat a maradványokat. Volt köztük egy százados is.
Ezeket, amikor a németek visszafoglalták Tótvázsonyt, akkor dobhatták le a templomtoronyból?
Mi kinn voltunk akkor a szőlőben, és itt hagytuk a házat, de páran itt maradtak. A falunak az 1300-1400 lakosának 90%-a elmenekült, erre-arra, rokonokhoz, pincékbe. A szőlőhegyekben is történt ám minden! A napokban beszéltem egy illetővel, az apjuk ásta el az oroszokat a pincéjük előtt.
Azok mit csináltak? Erőszakoskodtak?
Nem tudom, azt nem tudom, hogy mit csináltak. Pár napig ott feküdtek, és az ismerősöm édesapja ásta el őket. Már kezdtek oszlani, mert akkor már jó meleg idő volt (március vége). Ők még gyerekek voltak. A mi pincénktől 300 méterre keletre, ott meg agyonlőttek két civilt. Bejöttek oda hozzánk ’45. március 25-én estefelé, este 9 óra körül (ti. az oroszok), utána aztán csönd lett. Nem volt se morajlás, se lövés. Voltunk egy pincében 12-en, 13-an és egy öreg bácsi, Mihály bácsi, az volt ott a kapumester. Gyün egy katona a lövések után, aztán csönd volt már. Még mindig ott járkáltak, persze, hogy ott jártak. Géppisztolya volt, vagy puskája, azt nem lehetett megállapítani. Ott zörgött, és ott töltötte be a tárat a pinceajtó előtt. A pinceajtón csak egy kis rés volt, nem mertünk megmozdulni, mint az egerek, olyanok voltunk, olyan csöndben. Nem mertünk kinézni se, meg megmukkanni, megszólalni se. Hogy milyen katona volt ez, német, orosz, magyar volt-e? –azt nem tudjuk. Ha mi kiszólunk, vagy kinyitjuk, az megijed, és lő is mindjárt. Akkor volt olyan 9, fél 9 körül. Szóval ott töltötte a puskáját, fegyverit, aztán egyedül volt. Ha meglökte volna az ajtót, be tudott volna jönni, mert nem volt bezárva. Na most aznap éjjel én eljöttem haza. Barátommal reggel találkoztam, akkor találtuk a hegytetőn az SS-t, csavarogtunk erre-arra, szedtük össze a sok mindent, volt elszórva kézigránát, zárdugattyú, géppisztolyok minden szakramentumot lehetett találni. Ezeket szedegettük mi össze, még puskákat is dugdoztunk. Na mindegy, attól a pincétől, ahol este voltunk, keleti irányban volt egy pince 180 méterre kb., még most is megvan az a pince, ott agyonlőttek két civilt. A pincében volt nekik egy szobájuk, ott lőtték őket agyon. Ezek állítólag kivetkőzött magyar katonák voltak. Másnap kivittük a helyiségből őket, elástuk őket a szőlőbe. Én fogtam az egyik végét a tragácsnak (trágya szállítására szolgáló eszköz). Ezek fehérvári emberek voltak, Rieger János helybeli lakos értesítette a lelőtt ember rokonságát, mert találtak valamiféle iratokat náluk. Ennyit tudok róluk, és őket később elszállították.

Találtam én egy illetőt, egy katonát. Azon sokat töprengtem, hogy ki lehetett. Attól nem messze állt egy terepjáró, rádiós kocsi. Egy pince előtt állt ez a rádiós kocsi, német volt, az biztos, és a kocsi nagyon mély árkot hagyott ott, mert vizes volt a talaj. Utasai eltűntek. Attól nem messze is találtam egy halottat. Egy pécselyi illető mondta, hogy amott abban a présházban meg van egy halott. Benéztem a présházajtón, benézek, körbe fordultam, először nem láttam, de aztán ott feküdt német katonaruhában az illető. A szája nyitva volt, emlékszem rá, meg is ijedtem. A bakancsába volt fűzve, a németeknek volt ilyen műanyag vezetékük, avval volt befűzve a bakancsa. Hát erről azt állapítottam meg, még a mai napig is foglalkoztat a dolog, hogy az egy német katona volt, vagy egy orosz, akit a németek vittek magukkal, és dolgoztattak velük, esetleg bunkerokat csináltattak velük, ez milyen fajta lehetett. Hogy ez milyen katona lehetett, az oda lett eltemetve valahova, de azt már nem tudom, ki temette el.

Az autó ahova állt?
A kocsi egy lánctalpas kiskocsi volt. A mély útban, a nedves talajban, ott volt elsüllyedve.
A holttest ott lehet még ma is?
Ezt pécselyiek temették el, de már ők sem élnek, az a baj.
Én azért tartom fontosnak ezt a kutatómunkát, mert igazi szemtanú, aki az eseményeket látta, már egyre kevesebb lesz.
Még annyit hozzátennék, hogy a németekre nem volt jellemző ez a barkácsolt cipőfűző, amit ott a pincében a halotton láttam. A németek ilyen toprongyosan nem jártak. Azok még a fronton is jóval fessebbek voltak, mint az oroszok. Tudok olyan oroszt is mondani, akinek a nadrágja madzaggal volt átkötve, úgy jött a fronton, derékszíja nem volt. Olyan is volt, aki elvette a csizmánkat, és nem fért bele, fölvágta az oldalát, és úgy ment benne. Borzasztó rosszul fölszerelt hadsereg volt. Volt, aki magyar zubbonyban vagy zakóban jött.

Volt nekik egy ún. brot(kenyér)zsák, ebben volt az élelmiszer, a kötszer, a lőszer, az atyaúristen, a kézigránát – minden abban volt.

Ezt az oroszok a németektől vették el?
Nem, az az övüké volt, az ő cuccuk volt. A németeknek jó hátizsákjaik voltak. Az orosz egy nyakba vagy vállra akasztható vászonzsák volt.

Meg tudom mondani azt is, hogy hol volt tank kilőve. Még mászkáltam is bennük, meg szedtünk ki belőlük ezt is, azt is. Kekszet, csokoládét is találtunk bennük.

Sok tank volt itt a környéken kilőve?
Elég sok. Itt a mi kertünk végében is állt egy pici páncélos. Volt egy kisebb típus, egy nagy, meg egy még nagyobb, Királytigris például. Egy ilyen állt a nemesvámosi utászháznál – akkor még voltak ilyen utászházak – ott volt egy ilyen nagy. Tótvázsonytól Nemesvámos felé kb. 5-6 kilométerre ott állt ez az utászház. Ott állt egy ilyen nagy tank, egy Tigris, de azt nem tudom, hogy ki volt-e lőve vagy csak üzemanyagja nem volt, de azt biztosan láttam. Itt az utcában kb. 300 méterre az úttesten is állt egy, utólag rálőttek (az oroszok), mintha úgy lett volna kilőve, felrobbantva állt. 1948-ban jöttek ilyen vágóval, feldarabolták, aztán elvitték. Itt állt egy, ott a ház előtt, amit innen lát, az a fehér csúcsfalú; ott is állt egy pici tank, ott volt akkor még egy kerítés.

Valamint, amint jövünk be Hidegkút felől Tótvázsonyba, mielőtt elérnénk a falut, egy pici házat elhagyunk, ott is volt egy kilőtt német páncélos. Elvitték azt is, de itt állt éveken át. Abból szedtük ki a nápolyit, azt úgy meglőtték, nagyon közelről lőhették meg, késve jöhetett be a faluba, ez az én föltevésem, és ahogy beért a faluba, páncéltörővel lőhették ki kb. 50 méterről úgy, hogy az egyik oldalán a harckocsinak, a torony alatti résznél, lehetett látni, ahol bement a lövedék, és ahol a túloldalt kivágta. Ebben találtunk gyűrűt is, emberi maradványt is.

Nagy tank volt?
Nagy, az egy Panther volt, a géppuska még jó is volt, azzal később még a gyerekek is lőttek.
Ez a Hidegkútról bevezető út volt, igaz?
Igen, ez akkor még földút volt.
Veress D. Csaba ír két kilőtt Shermanról is.
Azokban mászkáltam is, azok Tótvázsony és Kövesgyűr között voltak. A Hidegkúti beágazótól délre a falu felé ott volt egy rétség, ott voltak kilőve. Ezeket a németek kilőtték. (A Vp. – Tapolca főút déli oldalán, attól 200 méterre.) Az egy egész más típus volt, mint a T-34-es, az valószínű, mert beszélgettünk róla később hazatért katonákkal, ismerősökkel, hogy ott nagy harc volt azért az elágazásért. Ott voltak német páncéltörősök is (a kövesgyűri beágazótól Ny-ra, 1 km-re a Vp. – Tapolca főút É-i szélén), volt német tank is, és azok lőhették ki a két Shermant. A Shermanok egymástól voltak 30-40 méterre. Ahogyan meglőtték őket, több lövedék is lesiklott róluk, ezeket a nyomokat mind lehetett látni rajtuk. Ezeket megbámultam, amikor viszont elkapta szögbe a lövedék, akkor befúródott, és elvégzett velük. Ezt mind lehetett látni, és voltam bennük is, de azokban én már nem találtam semmit: se halottat, se lőszert.
Szám vagy jelzés volt a külsején?
Nem, csillagot sem láttam. Nem ruszki volt, az biztos.

A Veszprém-Tapolca műút északi oldalán beásott német páncélelhárítók által kilőtt két szovjet Sherman közepes harckocsi roncsainak helye 1945 márciusában.

Tótvázsonyból ahogy megyünk ki a Vp. – Tapolca főútra, úgy hallottam, a Betyárcsárda udvarán is állt egy tank.
Ott pl. olyan harc lehetett, hogy az fantasztikus, amit utána megtudtunk, ott egy harcálláspont lehetett. Ott lehettek ágyúk, meg páncéltörők is a tankon kívül . A németek fölrobbantották a repteret , nem nagy bombákkal csak aláaknázták, hogy ne lehessen használni. Na most az oroszok jöttek, és azok meg-megcsináltatták. A civileket kihajtották, akit el tudtak fogni, odavitték őket gyalog, napokon át, és aztán azt helyre kellett állítani. Az anyósom meg a szőlőhegyben volt, és azt is kihajtották. Nők voltak, vagy akárki, nem volt érdekes.

Ádám bácsi, az 1944-45-ben Tótvázsonytól északnyugatra települt német tábori reptér területén.

Repülőgéproncsokat akkor még a reptéren lehetett látni?
Lehetett. Voltak autómaradványok, minden rossebb….Kellett menni oda havat lapátolni, meg planírozni 44 őszén már jöttek. November-decemberben jöttek a németek, és még nem tudtak leszállni a repülők, el kellett egyengetni a földet, köveket összeszedni, bokrokat kivágni, és ott dolgoztunk mi, civilek, gyerekek és idősebbek is. Télen meg vittük a havat. Olyan is volt, hogy volt tehenünk meg szekerünk, azokkal ki kellett mennem a röptérhez, és ott, ahol ott volt a német parancsnokság, jelentkezni kellett, hogy megjelentem. Kettő katona jött, aztán fölrakták a szekeremre a bombákat, amelyek ládákban voltak, és a gépeknél le kellett őket raknom. Voltak ilyen 50 kg-os bombák stb.
Voltak akkor már épületek is?
Csak sátrak. Egy murvagödörnél, a reptér délnyugati oldalán ki volt írva, ott volt egy sátor csinálva, hogy Platzkommando (helyi parancsnokság). Sok minden volt ott: lövészárkok; szerelők dolgoztak; mindenféle géppuskaállások. Voltak 2-3csöves géppuskák alacsony támadáshoz, és ezt kezelték a katonák, mellettük meg voltak a bunkerok. Ott jártam köztük. Lőttek is ott le gépet. Még német hadnagyok is lapátolták a havat. Egy német főhadnagy – akkor láttam először életemben színváltós lámpát: piros, fehér és zöld; három színt lehetett vele kapcsolni – irányította az autókat, amelyek jöttek. A többiek – az őrmesterek is – úgy dolgoztak, mint mi, a civilek. Vittük a havat.
Kemény tél volt az a 44-es?
Kemény, későn lett tavasz. A németek maguk főztek, katonai konyha volt. Olyan jó meleg volt ezekben a bunkerokban, bent voltam, emlékszem. Föld-fa bunkerek voltak, de a tetejükön csak ponyva volt, olyan meleg volt bent, mint a hétszentség.
Emlékszik, hogy ezek a bunkerek hol voltak?
Körülbelülre meg tudom mutatni.

Az egykori német tábori reptér területe, ahol ma már 60 évvel az események után, csak néhány gödör tanúskodik az egykor itt zajló katonaéletről és hadieseményekről.

-1945. március 15-én este jöttek bombázni Tótvázsonyt. De volt ennek hangulata, hogy este jönnek bombázni, mert előzőleg Nemesvámost már bombázták. Kinéztünk egy kis erdőt az ún. Henrik erdőt, oda akartuk kimenekülni. Kimentünk az utcára, az édesanyám meg az öcsém meg két öreg szomszéd. Ahogy kiértünk az utcára, dobálták a Sztalin – gyertyákat, amitől olyan oltári világos lett az utca, hogy nem mertünk továbbmenni. Aztán valamennyit mégis továbbmentünk, odébb egy másik utcában, egy gyepes területen, ahol nem voltak lakások, volt egy körtefa. Odáig eljutottunk, aztán már süvítettek a bombák, mint a hétszentség. Egy másik helyen már égett egy ház. Szalmakazlak is égtek, aztán egyszer csak hallom, hogy sípol a bomba. Állítólag, ami az ember feje fölött jön, azt nem hallani, csak azt, ami előtte vagy odébb van. Hát aztán mondtam ott a fa alatt az édesanyámnak meg az öcsémnek, feküdjenek, mert úgy hallom, ide fog csapni. Lefeküdtünk a fa alá, behúztam a nyakamat az nagykabátba, mellettem volt a bőrönd. Az a föld, amit a bomba feldobott, – kb. 15-20 m-re esett le a bomba tőlünk – abból a gyöpös földből, az, mint a jeges eső, úgy éreztem, a kabátomon úgy kopogott. Megszűnt a mozgás, meg se mertünk szólalni, de még fölnézni se. Én azért egyszer csak fölnéztem, hát aztán látom, hogy tőlem itt balra egy olyan 20 méterre egy bomba füstje száll föl.

- És a krátert is lehetett látni?

- Persze. De több is esett le a faluba, itt is van a kertben tőlünk nem messze ide. Abban még most is víz van, annyi mintha egy kút lenne. Pedig rengeteg földet, mindent belehordtak, de oda esett le egy nagy bomba. Dobáltak le kisebb bombákat is, több ház udvarába. Nagy szerencsénk volt, hogy nem kaptunk légnyomást vagy szilánkot. De légnyomást kaptunk volna, ha nem fekszünk el. Én tudtam, hogy el kell feküdni.

- Ez itt a főúton volt?

- Ott, az a másik ház, amit látunk (mutat az udvar felé), az a keresztben álló ház, attól egy 100 méterre lejjebb észak felé. Ilyen dolgot kellett megérni.

- Akkor aznap visszajöttek a házba?

- Akkor aznap még visszamentünk. Egy illetőnek elvágta egy repesz a lábát szegénynek, meg is halt. A templom mellett, ott kapott szilánkot. Ez mind március 15-én történt.

Lejegyezte: Pálffy Sándor Veszprém, 2005

Kategória: 2014