A bajai híd rombolásáról és a környékbeli eseményekről szóló kiállítás szeptember 22-ig látható a Türr István Múzeumban. A megnyitó szövegét idézzük Tóth Ferenc tollából
Baja, Bácska, légiveszély!
A folyók nagyon hosszú ideig útját állták az embereknek. Évezredek teltek el, amíg megtanulták, hogyan juthatnak át a túlsó partra, de addig táplálék gyűjtögetése közben sokat töprengtek tanácstalanul a számukra leküzdhetetlen folyók partjain.
Egy régi krónika elmondja, miként keltek át a frankok az útjukba kerülő folyón. Előttük az átjárhatatlan víz, mögöttük az ellenség. Ekkor a közeli erdőből szarvas futott a folyó felé. Egy ideig a folyó mentén haladt, majd hirtelen a vízbe ugrott, és gyorsan átszaladt rajta. A szarvas tudta a gázló helyét. A frankok fejedelme felfigyelt rá, és a menekülők hadával sikeresen átjutott a túlsó partra. A lemaradó ellenség kénytelen volt a folyótól visszafordulni, és az üldözöttek megmenekültek. Eddig a csodaszarvas történetére emlékeztető krónika, amely lehet, hogy nem egészen mese.
Ki tudja?
Talán a bajai híd helyét is egy gázlókon menekülő szarvas jelölhette ki?
Sokáig kellett várni, mire a nehézipar felkészült a nagyméretű vashidak építésére.
A vasúti közlekedés rohamos terjedése a századforduló környékén már évente egy-két nagy folyóhíd építését követelte meg. A fővárosban már négy és mellette két vasúti híd állt, Komáromban, Esztergomban is felépült egy-egy, ezután 1909-ben megszületett a a bajai is. Csakhogy előbb a Dunát Szekszárd alól át kellett kormányozni a kiásott főmederbe, és partjait is rögzíteni kellett.
A fél sarló alakú híd pont úgy nézett ki, mint az akkortájt épült komáromi, esztergomi, valamint a Tiszán Csongrádnál, vagy a Dráván Gyékényesnél átívelő.
Az első világháború rombolásai a bajai hidat megkímélték. Később a vasúti talpfák között 1937-ben lefedték, és attól kezdve a közúti közlekedés számára is használhatóvá vált.
A második világháborúban minden híd hadászati és stratégiai szempontból kiemelkedő jelentőséggel bírt.
A nappal támadó amerikai légierő az ipari létesítmények lerombolása után a hidak, vasúti pályaudvarok, az angol légierő pedig éjjel folytatta a városok bombázását, valamint a dunai a hajózás megbénítása érdekében az aknásítást. Hogy miért tették ezt?
A második világháború idején már évi 12 millió tonna árut szállítottak a Dunán. Ez tette ki a vasúti szállítások kétszeresét, és ez biztosította a háború folytatásához nélkülözhetetlen kőolajmennyiség 1/3 – 1/4 részét.
Az angol légierő a Baja fölötti Duna-szakasz adottságait igen kedvezőnek találta ahhoz, hogy repülőgépről ledobott mágneses aknákkal bizonytalanságban tartsa a hajózást. A folyónak ezen a részén kevesebb a part melletti település, nincsenek légvédelemmel ellátott hidak, aknatelepítés szempontjából kedvezőbb a víz örvénymentes sebessége, a homokos kavicsos mederfenék, továbbá a zátonyos részek miatt ezen a szakaszon amúgy is nehézkes a hajózás, ami a hajózók félelemérzetét tovább fokozta. Mindezt felismerve a folyó többi részéhez képest a Paks–Baja közötti szakaszon az aknák 2-3 szorosát dobták le.
Az aknatelepítéseknek súlyos következményei lettek. Az 1944. május 5-éről 6-ára virradó éjszaka 105 db, és a 9-én éjjel ledobott 48 db mágneses akna számláló szerkezete a hónap közepén kelt életre, ezt követően 22-én három hajó futott aknára, a személyzet 8 tagja meghalt.
Az aknakereső hajók képtelenek voltak megbirkózni az aknamentesítés a feladatával. Ezért Budaörsre települt aknarobbantó repülőgépekkel is megkezdték a hatástalanítást. Egy hónap elteltével, július első éjjelén 76 repülőgépből újabb 192 db aknát telepítettek a Dunába. Másnap délelőtt bekövetkezett a Magyarország elleni legnagyobb bombatámadás.
Alig hagyták el az ország területét a bombázók, az aknarobbantó repülőgépek tovább végezték veszélyes feladatuk végrehajtását. Délután az 1504 folyamkilométernél az egyik Junkers 52 típusú aknarobbantó repülőgép hibázott. Óvatosságból az előírtnál lassabban repült, és az akna nyomáshulláma utolérte, emiatt 100 méterre a jobb parttól a Dunába zuhant.
A repülőgép fedélzetén tartózkodó Fritz Aust német katona elhunyt. Másnap innen nem messze, Fajsz község temetőjében temették el.
Az aknásítás következményeként az elsődleges fontosságú anyagokat szállító hajók 20 nap helyett jóval több mint 100 nap alatt tudták végighajózni a Románia Bécs távolságot. A német, osztrák és cseh kikötők nyilvántartásai megerősítik azt a tényt, hogy május után már nagyon kevés folyami hajónak sikerült időben elérni a Duna felső szakaszát.
Ez nem meglepő, hiszen az angol légierő szeptember végéig több mint 1300 db aknát dobott le a magyarországi Duna-szakaszra.
A híd védelmére csekély erőt tudtak előteremteni. A 101. magyar légvédelmi tüzérosztály gépágyúi és a repülőgépeket magasabbra kényszerítő léggömbök kevésbé nyugtalanították a támadókat.
Románia átállását követően a közutakon menekült a bácskai sváb lakosság, vasúton a német hadsereg Balkánon rekedt alakulatai, és a Dunán Kortcsu korvettkapitány több mint száz-százötven hajóegységéből álló konvoja közeledett Magyarország felé.
A híd jelentősége tovább nőtt. Ezt felismerték a támadók is.
1944. szeptember 17-én, vasárnap az amerikai 304. bombázó csoport több száz repülőgépe bombázta a fővárost, Ferencváros, Kőbánya pályaudvarait, és kiemelten a Rákosrendezőn feltorlódott vasúti szerelvényeit.
Fővároshoz közeledve 8-10 Liberátor lemaradt a támadó élbolytól. A bombázásról lekésett repülőgépek a hazafelé tartó csoporthoz újból felzárkóztak, és a másodlagos célként kiszemelték a bajai hidat. A ledobott bombák robbanása megrongálta a bátaszéki hídfőt, és a híd őrségéből hat ember meghalt.
A következő támadáskor a bajai Duna-híd már kijelölt célponttá vált. 1944. szeptember 21-én a 15. Amerikai Légihadsereg 449. és a 98. bombázó csoportja Villány környékén ráfordultak a szinte védtelen célpontra. A védekezők lőttek, de valójában tehetetlenül nézték a légi parádét.
Tudták, mit jelent, ha bemondták a rádióban: „Achtung! Achtung! Baja, Bácska légiveszély!” Sípolt, fütyült, sivított minden, haragoszöldre váltott a korábban még annyira barátságos táj. Barna, fekete, vad, habzó szökőkutak törtek a magasba, rengett, rángatózott a talaj, és reccsent a híd.
Az egyik bomba eltörte a lábát, a másik megtörte gerincét, és a híd két középső áthidalása, amelynek szolgálatát eddig szinte észre sem vették, elindult a halak birodalmába. A fél órán belül bekövetkezett második támadás után már három hídelem feküdt a meder fenekén.
A vasúti, közúti közlekedés lehetetlenné vált. A két állva maradt hídnyílás alatt a 60 hajóegységre megfogyatkozott menekülő hajókaraván még áthajózott, de ki gondolta volna, hogy e hídtorzót még a visszavonulók tovább rombolják. Mire a harcok elcsendesedtek, már csak a bátai oldalról számítva második nyílás állt a pilléreken.
Az átkelőhelyre szüksége volt a megszálló szovjet csapatoknak is. Leszerelt gyárakat, hadifoglyokat kellett nyugatról-keletre, és hadianyagokat keletről-nyugatra szállítani. A jégzajlás miatt kezdetben a hídpillérekre szerelt drótkötélpályán, majd a hídtól délre kiépített úszó vasúti és – 50 méterrel délebbre – úszó közúti hídon át történt az átkelés. És milyen a kegyetlen a sors! A hídroncsokon fennakadt jég 1945 januárjában árvizet okozott. Ekkor a roncsok víz fölött álló részeit robbantották szét.
A háborútól megszabadult embereket tavasszal siralmas kép fogadta.
400 úszó jármű, 4 tank, 2 vasúti vagon, 40 kilométer összhosszúságú híd feküdt a magyar folyómedrek fenekén. A roncsok tömege meghaladta a 100 ezer tonnát, melyből 70 ezer tonna híd, és 30 ezer tonna volt a hajó és egyéb roncs tömege.
A háború azonban még évekig kísértett a Duna mentén.
1946-ban a Kujbisev és a Töhötöm, 1947-ben a Tas vontató és 1951. július 22-én sok halálos áldozatot követelve a Dömös kerekes gőzős alatt robbant fel egy mágneses akna. A szerencsének köszönhetően az utolsó, 1965-ben bekövetkezett aknarobbanás már csak a Tisza teherhajóban okozott károkat.
Belva Davis újságíró szavait idézve: „Ne rémítsen a szakadék álmaid és valóság közt. Ha a képzelet szárnyára vesz, meglesz a híd is hamar.”
Eltelt a háború után pár év, és híd lett újra Baján, amely szembeszegült a jeges árral, amely megöregedett, majd megfiatalodott, és átépítés után vénségére újabb feladatokat kapott. Két oldalán hatalmas málhaként furfangos módon ráakasztott autóút miatt bonyolulttá vált szerkezete. Így a szépséget tekintve sem vetekedhet a rokonaival. Talán ennek köszönhető, hogy mindörökké mostohagyerekként kezelték. Kevés tudósítás és még kevesebb képeslap készült róla.
Nap-nap után megyünk át a hídon, már észre sem vesszük.
A száz éve forgalomba helyezett és többször átépített híd kívül esik a szemlélődők látókörén.
A bombázás eseményeiről történő megemlékezés és a hídról szóló kiállítás ezt a hiányt kísérli meg bepótolni.
Köszönet illeti mindazokat, akik a kiállítás létrehozásában fáradoztak, és mindazokat, akik itt megjelentek.
Hiszen ami tegnap történt, az a történelem. Amit ma nem jegyzünk meg a tegnapról, azt elfelejtjük. Amit elfelejtünk, azt idővel újra kell kutatni, mert ha nem tanul a világ a történtekből, akkor a legnehezebb elhatározás az, vajon melyik hidat építsük fel, és melyiket égessük fel mögöttünk.
Tóth Ferenc
a Magyar Roncskutató Egyesület tiszteletbeli elnöke
Elhangzott a Türr István Múzeumban a Baja, Bácska légiveszély! – 70 éve bombázták a bajai Duna-hidat c. kiállítás megnyitóján 2014. május 15-én.